Amerikai nagybácsi az állam

Már a megérkezés sem volt semmi. Kopott verdánkhoz lépett két alak és 1 eurót kért az amúgy ingyenes parkolásért. Barátom leszurkolta a pénzt, majd kérdő tekintetemet látva fanyarul   annyit mondott: ezek még délebbiek... A  center elképesztő volt: hatalmas, feszített acélvázas csarnokkal, vasúti kocsik fogadására alkalmas előterekkel. Aztán raktárakkal, rézveretű  vizesblokkokkal és így tovább. Csak egyvalami hiányzott belőle: az élet.  Bájos szürrealizmusként öt-hat kóválygó  embert láttunk csak a több focipálya  nagyságú építményben. Mint kiderült, a calabriai város sikeresen  pályázott  az  50 millió eurós (!) beruházásra. Remek terveket adhattak be,  de a működtetésre már senki sem gondolt, így lett kidobott az uniós pénz. A  magyar kormány    leírja az önkormányzatok adósságát. Nemesnek tűnő   gesztus.   Az állam most eljátssza az  amerikai nagybácsit, ám a legvégén mindig kiderül: az állam mi, a polgárai   vagyunk. Az is igaz, hogy részesültünk a meghitelezett,  haszontalan  javakból. Hiszen nem emeltünk szót a  soha meg nem  térülő beruházások  ellen, drukkoltunk, kinek lesz nagyobb falunapja, vagy  élményfürdője.   Megyénkben is  több mint száz település  sóhajthat  fel. De én  azt a néhányat,  közte Nárait,  becsülöm igazán, amely egyetlen fillérrel sem lóg.  És mégis vitték  valamire.