Papírkutyák: csumpi minden

Filmpremier volt kedden a szombathelyi Cinema City-ben: népes közönség előtt vetítették le a Papírkutyák című új magyar játékfilmet.

Újkori filmes mondás, hogy amiben együtt szerepel Scherer Péter és Mucsi Zoltán, az már nem lehet rossz. És tényleg: Gyöngyössy Bence filmjében minden idők egyik legjobb alakítását hozták. Mégpedig olyan kitűnő karakterszínészek társaságában, mint Pikali Gerda, Gesztesi Károly, Kálloy Molnár Péter, vagy a pár percben is lehengerlő Molnár Piroska. A film azt a vonulatot folytatja, amit az Üvegtigris, vagy még előtte Szomjas György Gengszterfilmje. A tipikusan kelet-közép-európai lúzerséget. Azt az élethelyzetet és létet, amely ugyan bármihez viszonyulhat, de abból jól ki nem jöhet. A diplomáról kiderül, hogy hamis; a bankrabló üres széfet feszeget; a hitel ugrál, mint a lázgörbe. Gyöngyössy hasonló szálat visz végig Kuplung és Csumpi történetében. Már az is jellemző, hogy arról a Kárpátaljáról érkeztek, ahol még nagyobb a reménytelenség, mint nálunk. Itt is szemetek az emberek, itt is szarul élek, de legalább vannak barátaim , mondja az egyik, szintén odaátról ideátra, csöbörből vödörbe telepedett hölgy.

A cselekmény nem túl bonyolult, mint ahogy a kelet-európai lét sem: harc a pénzért, a zsíros kenyérért. Itt nincsenek mercédeszes álmok, meg mercédesznők puha pamlagon. Itt lepusztult dácsiák, hónapos rumszobák, szagok vannak. Meg sonkát katonázó biztonsági őr, aki kutyáját többre tartja, mint a társát. A főnök lop, az ellenőr lop, a pénztáros lop, az egész ország lop. Mi is lopjunk , mondja Kuplung és Csumpi, ám valahol mélyen mégis tisztábbak ők, mint a tévében sorakozó válságmegoldók . Így tervezett nagy durrantásuk, miszerint ellopják egy raktár leselejtezett forintkészletét, hamvába holt. De legalább látjuk, miként szerveződik egy kelet-európai rablóbanda, melynek titkos tervrajzait iskolában fénymásolják. A hallgatásért 10 milliót kér a tanító néni (Tudják, édeseim, milyen nehéz manapság egy pedagógusnak ). Mucsi és Scherer ebben a közegben egyszerűn lubickol. A nevetséges és szomorú helyzetek mesterei ők. Amit csak lehet, elrontanak, és ami csak lehet, elromlik. Hollywood itt Bélatelep-alsó, a rablójárgány meg full-extrás (van rajta fék) Dacia. A konspiráció olyan alapos, hogy az egyik hősünk (Szarvas József remeklése) maszkban utazik a 4-es buszon. És persze akkor hal bele magas koleszterinszintjébe a biztonsági őr, amikor a kompánia rabolna. Így pluszban még egy hulla is kijut... E Weimarbalkán szükségszerűen vezet el a bukásig.

Bukás? Itt legalább vannak barátaim , most kapnak csak igazán értelmet Amanda korábbi mondatai. A filmet végig hangos tetszésnyilvánítás kísérte a premieren. Olyan közönségfilmről van szó, amely nem bíbelődik eszmei mondanivalóval ott, ahol eszme amúgy sincs. De mit kezdjen ezzel egy művelt német, vagy unionizált spanyol? Valószínűleg les, mint Jenő a moziban. És újfent megkérdi: mi a fenét akarnak ezek a fura népek ott lent, a periférián? Tényleg, mit is? Erről is szóltak vetítés után a filmkészítők. Köztük Sas Tamás, aki operatőrként jegyzi a vállalkozást. Van olyan film, ahol felülre célzunk, vagyis olyan mintát sugallunk, amelynek elérése kívánatos, de csaknem lehetetlen. Van olyan film, ahol alulra célzunk, hogy a közönség érezze: nálánál is van lejjebb, szerencsétlenebb sors, élethelyzet és figura. Vagyis nemcsak őt röhöghetik ki a boltban, munkahelyen, bankban, hanem ő is röhöghet...

Röhögjünk hát.