Neoton-varázs

Hát, most sem volt könnyű: pár sarokkal odébb Ferenczi Gyuri muzsikált, mi meg ott toporogtunk a zsúfolásig telt sportház parkettjén, és vártunk. Hogy mire is? Fogalmunk sem volt...

A Neoton Família Sztárjaira több mint másfél ezren voltak kíváncsiak. A terem még sötét, a színpad üres volt, amikor felcsendültek a legnagyobb slágerek refrénjei. Aztán bevonult a csapat, és kezdetét vette a kollektív őrület: mint egy gigantikus házibuliban, pörgött, táncolt boldog-boldogtalan, kismama, nagymama, gyerek és anyuka, és igen: férfiak is szép számmal. Nem túlzás: majd szét dőlt a ház. Hiába, a csapat vérprofi. A régi Neotonból először csak Csepregi Évát és Végvári Ádámot sikerült beazonosítani, és kíváncsian kérdezgettük, ki lehet az a jó pasi a színpad bal szélén, basszusgitárral a nyakában? Aztán kiderült, hogy ő Baracs János, Öcsi, aki szintés ős-neotonosnak számít, de akkoriban valahogy fel sem tűnt. Bezzeg most... Gitáron besegített még Lukács László, a billentyűs hangszereknél Bodza Andrea, a dobok mögött pedig Csepregi Éva tizennyolc esztendős fia, Heatlie Dávid ült.

Apám szólt, Karnevál, Monte-Carlo, Nyár van, Tini dal, Eszterlánc: ha valaki a nyolcvanas években azt mondta volna, hogy negyvenegy évesen ezekre a dalokra őrjöngök, biztosan kinevettem volna. Pedig így volt. Persze nem tudom, hogy Csepregi Éva mit válaszolt volna, ha annak idején valaki azt jósolja neki, hogy az ötvenharmadik születésnapján még mindig megőrjíti a közönséget. Pedig így volt: félidőben egy hatalmas, selyemrózsákkal teli kosár araszolt a színpad felé, a zenekar belekezdett a Boldog születésnapot című köszöntőbe, előkerült egy üveg pezsgő meg hat pohár. Koccintsunk, elvégre egyszer tizenhét az ember, leplezte meghatódottságát a születésnapját aznap ünneplő énekesnő.

Az utolsó etapot az igazi nagy slágerek uralták: a Santa Maria, a Don Quijote és a Holnap hajnalig. Ráadásként jött a Kétszázhúsz felett, no meg a Kell, hogy várj, ami - ki gondolta volna - 1968-ban született, akárcsak mi.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.

Hát, most sem volt könnyű: pár sarokkal odébb Ferenczi Gyuri muzsikált, mi meg ott toporogtunk a zsúfolásig telt sportház parkettjén, és vártunk. Hogy mire is? Fogalmunk sem volt...

A Neoton Família Sztárjaira több mint másfél ezren voltak kíváncsiak. A terem még sötét, a színpad üres volt, amikor felcsendültek a legnagyobb slágerek refrénjei. Aztán bevonult a csapat, és kezdetét vette a kollektív őrület: mint egy gigantikus házibuliban, pörgött, táncolt boldog-boldogtalan, kismama, nagymama, gyerek és anyuka, és igen: férfiak is szép számmal. Nem túlzás: majd szét dőlt a ház. Hiába, a csapat vérprofi. A régi Neotonból először csak Csepregi Évát és Végvári Ádámot sikerült beazonosítani, és kíváncsian kérdezgettük, ki lehet az a jó pasi a színpad bal szélén, basszusgitárral a nyakában? Aztán kiderült, hogy ő Baracs János, Öcsi, aki szintés ős-neotonosnak számít, de akkoriban valahogy fel sem tűnt. Bezzeg most... Gitáron besegített még Lukács László, a billentyűs hangszereknél Bodza Andrea, a dobok mögött pedig Csepregi Éva tizennyolc esztendős fia, Heatlie Dávid ült.

Apám szólt, Karnevál, Monte-Carlo, Nyár van, Tini dal, Eszterlánc: ha valaki a nyolcvanas években azt mondta volna, hogy negyvenegy évesen ezekre a dalokra őrjöngök, biztosan kinevettem volna. Pedig így volt. Persze nem tudom, hogy Csepregi Éva mit válaszolt volna, ha annak idején valaki azt jósolja neki, hogy az ötvenharmadik születésnapján még mindig megőrjíti a közönséget. Pedig így volt: félidőben egy hatalmas, selyemrózsákkal teli kosár araszolt a színpad felé, a zenekar belekezdett a Boldog születésnapot című köszöntőbe, előkerült egy üveg pezsgő meg hat pohár. Koccintsunk, elvégre egyszer tizenhét az ember, leplezte meghatódottságát a születésnapját aznap ünneplő énekesnő.

Az utolsó etapot az igazi nagy slágerek uralták: a Santa Maria, a Don Quijote és a Holnap hajnalig. Ráadásként jött a Kétszázhúsz felett, no meg a Kell, hogy várj, ami - ki gondolta volna - 1968-ban született, akárcsak mi.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.

A Neoton Família Sztárjaira több mint másfél ezren voltak kíváncsiak. A terem még sötét, a színpad üres volt, amikor felcsendültek a legnagyobb slágerek refrénjei. Aztán bevonult a csapat, és kezdetét vette a kollektív őrület: mint egy gigantikus házibuliban, pörgött, táncolt boldog-boldogtalan, kismama, nagymama, gyerek és anyuka, és igen: férfiak is szép számmal. Nem túlzás: majd szét dőlt a ház. Hiába, a csapat vérprofi. A régi Neotonból először csak Csepregi Évát és Végvári Ádámot sikerült beazonosítani, és kíváncsian kérdezgettük, ki lehet az a jó pasi a színpad bal szélén, basszusgitárral a nyakában? Aztán kiderült, hogy ő Baracs János, Öcsi, aki szintés ős-neotonosnak számít, de akkoriban valahogy fel sem tűnt. Bezzeg most... Gitáron besegített még Lukács László, a billentyűs hangszereknél Bodza Andrea, a dobok mögött pedig Csepregi Éva tizennyolc esztendős fia, Heatlie Dávid ült.

Apám szólt, Karnevál, Monte-Carlo, Nyár van, Tini dal, Eszterlánc: ha valaki a nyolcvanas években azt mondta volna, hogy negyvenegy évesen ezekre a dalokra őrjöngök, biztosan kinevettem volna. Pedig így volt. Persze nem tudom, hogy Csepregi Éva mit válaszolt volna, ha annak idején valaki azt jósolja neki, hogy az ötvenharmadik születésnapján még mindig megőrjíti a közönséget. Pedig így volt: félidőben egy hatalmas, selyemrózsákkal teli kosár araszolt a színpad felé, a zenekar belekezdett a Boldog születésnapot című köszöntőbe, előkerült egy üveg pezsgő meg hat pohár. Koccintsunk, elvégre egyszer tizenhét az ember, leplezte meghatódottságát a születésnapját aznap ünneplő énekesnő.

Az utolsó etapot az igazi nagy slágerek uralták: a Santa Maria, a Don Quijote és a Holnap hajnalig. Ráadásként jött a Kétszázhúsz felett, no meg a Kell, hogy várj, ami - ki gondolta volna - 1968-ban született, akárcsak mi.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.

A Neoton Família Sztárjaira több mint másfél ezren voltak kíváncsiak. A terem még sötét, a színpad üres volt, amikor felcsendültek a legnagyobb slágerek refrénjei. Aztán bevonult a csapat, és kezdetét vette a kollektív őrület: mint egy gigantikus házibuliban, pörgött, táncolt boldog-boldogtalan, kismama, nagymama, gyerek és anyuka, és igen: férfiak is szép számmal. Nem túlzás: majd szét dőlt a ház. Hiába, a csapat vérprofi. A régi Neotonból először csak Csepregi Évát és Végvári Ádámot sikerült beazonosítani, és kíváncsian kérdezgettük, ki lehet az a jó pasi a színpad bal szélén, basszusgitárral a nyakában? Aztán kiderült, hogy ő Baracs János, Öcsi, aki szintés ős-neotonosnak számít, de akkoriban valahogy fel sem tűnt. Bezzeg most... Gitáron besegített még Lukács László, a billentyűs hangszereknél Bodza Andrea, a dobok mögött pedig Csepregi Éva tizennyolc esztendős fia, Heatlie Dávid ült.

Apám szólt, Karnevál, Monte-Carlo, Nyár van, Tini dal, Eszterlánc: ha valaki a nyolcvanas években azt mondta volna, hogy negyvenegy évesen ezekre a dalokra őrjöngök, biztosan kinevettem volna. Pedig így volt. Persze nem tudom, hogy Csepregi Éva mit válaszolt volna, ha annak idején valaki azt jósolja neki, hogy az ötvenharmadik születésnapján még mindig megőrjíti a közönséget. Pedig így volt: félidőben egy hatalmas, selyemrózsákkal teli kosár araszolt a színpad felé, a zenekar belekezdett a Boldog születésnapot című köszöntőbe, előkerült egy üveg pezsgő meg hat pohár. Koccintsunk, elvégre egyszer tizenhét az ember, leplezte meghatódottságát a születésnapját aznap ünneplő énekesnő.

Az utolsó etapot az igazi nagy slágerek uralták: a Santa Maria, a Don Quijote és a Holnap hajnalig. Ráadásként jött a Kétszázhúsz felett, no meg a Kell, hogy várj, ami - ki gondolta volna - 1968-ban született, akárcsak mi.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.

Apám szólt, Karnevál, Monte-Carlo, Nyár van, Tini dal, Eszterlánc: ha valaki a nyolcvanas években azt mondta volna, hogy negyvenegy évesen ezekre a dalokra őrjöngök, biztosan kinevettem volna. Pedig így volt. Persze nem tudom, hogy Csepregi Éva mit válaszolt volna, ha annak idején valaki azt jósolja neki, hogy az ötvenharmadik születésnapján még mindig megőrjíti a közönséget. Pedig így volt: félidőben egy hatalmas, selyemrózsákkal teli kosár araszolt a színpad felé, a zenekar belekezdett a Boldog születésnapot című köszöntőbe, előkerült egy üveg pezsgő meg hat pohár. Koccintsunk, elvégre egyszer tizenhét az ember, leplezte meghatódottságát a születésnapját aznap ünneplő énekesnő.

Az utolsó etapot az igazi nagy slágerek uralták: a Santa Maria, a Don Quijote és a Holnap hajnalig. Ráadásként jött a Kétszázhúsz felett, no meg a Kell, hogy várj, ami - ki gondolta volna - 1968-ban született, akárcsak mi.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.

Apám szólt, Karnevál, Monte-Carlo, Nyár van, Tini dal, Eszterlánc: ha valaki a nyolcvanas években azt mondta volna, hogy negyvenegy évesen ezekre a dalokra őrjöngök, biztosan kinevettem volna. Pedig így volt. Persze nem tudom, hogy Csepregi Éva mit válaszolt volna, ha annak idején valaki azt jósolja neki, hogy az ötvenharmadik születésnapján még mindig megőrjíti a közönséget. Pedig így volt: félidőben egy hatalmas, selyemrózsákkal teli kosár araszolt a színpad felé, a zenekar belekezdett a Boldog születésnapot című köszöntőbe, előkerült egy üveg pezsgő meg hat pohár. Koccintsunk, elvégre egyszer tizenhét az ember, leplezte meghatódottságát a születésnapját aznap ünneplő énekesnő.

Az utolsó etapot az igazi nagy slágerek uralták: a Santa Maria, a Don Quijote és a Holnap hajnalig. Ráadásként jött a Kétszázhúsz felett, no meg a Kell, hogy várj, ami - ki gondolta volna - 1968-ban született, akárcsak mi.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.

Az utolsó etapot az igazi nagy slágerek uralták: a Santa Maria, a Don Quijote és a Holnap hajnalig. Ráadásként jött a Kétszázhúsz felett, no meg a Kell, hogy várj, ami - ki gondolta volna - 1968-ban született, akárcsak mi.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.

Az utolsó etapot az igazi nagy slágerek uralták: a Santa Maria, a Don Quijote és a Holnap hajnalig. Ráadásként jött a Kétszázhúsz felett, no meg a Kell, hogy várj, ami - ki gondolta volna - 1968-ban született, akárcsak mi.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.

Koncert után lassan, öregesen széledt szét a tömeg. Odakint fázósan gomboltuk össze a kabátunkat, és az esti vacogás közben az jutott eszembe, milyen jól is jönne most Magdi néni kötött sapkája. Hiába, eltelt majd harminc év... Azért jó kis este volt.