Kultúra

2009.12.28. 06:28

Hölgy Krakkóból (jegyzet)

Jó tett helyébe jót várj, ennél nagyobb frázis aligha létezik, de...

Szenkovits Péter

Jó tett helyébe jót várj, ennél nagyobb frázis aligha létezik, de... Például hetven éve van annak, hogy - a második világháború kitörésekor, azaz 1939-ben - hazánk mintegy százezer lengyel menekültet fogadott be. Hogy mi köze van ennek a nemes (nem hiszem, hogy túlzó lenne e jelző) tettnek a budapesti Szépművészeti Múzeumben most látható Boticellitől Tizianóig című, az itáliai festészet két évszázadának remekműveit bemutató tárlathoz?

Az, hogy a világ egyik leghíresebb és legértékesebb képe - amely e kiállítás egyik legfőbb éke - most nálunk látható, az a hét évtizeddel ezelőtti történések folyománya. Leonardo de Vinci Hermelines Hölgy című festménye ugyanis a krakkói múzeum (mondani sem kell: féltve őrzött) tulajdona. Nem szívesen adják kölcsön senkinek sem (igaz, azért akadt rá példa). A Szépművészeti Múzeum vezetősége most úgy szerez(het)te meg a kölcsönzésért indított - nem éppen a legelső - akcióban, hogy érvként említette lengyel barátinknak azt a bizonyos hetvenedik évfordulót. Úgy látszik ez hatott. Amúgy nyolcvan milliárd forintra biztosították a művet.

S hogy milyen érzés eredetiben látni? Furcsa (vagy tán nem is annyira); amikor valami olyasmi teljesül az ember életében, amire olyan sokáig vágyott, amiről ábrándozott, de remélni nem igan remélte, hogy valaha is beteljesül, szóval ha megtörténik a csoda, ráadásul úgy, hogy egyszer csak azzal szembesül, hogy nem is kell(ett) érte túl nagy erőfeszítéseket tennie, akkor valahogyan teljesen természetessé válik, hogy adott élményben lehet részünk. Nem kizárt, amiért nem küzdöttünk meg annyira, az nem is okozhat akkora katarzist...?

Nézem, nézem ezt a hercegi szeretőt, aki bár kortalan, de azért tudjuk, mert lejegyezték róla: Cecilia Galleraninak hívják és tizenhat esztendős. Sejtelmes a mosolya (Mona Lisáé nem az?), magabiztosságot is sugall (nekem), amúgy szimpatikus, azzal együtt, mintha kicsit fönn hordaná az orrát. Tisztában lehet az értékeivel és a rangközeli, rangbéli helyzetével. Magasabbrendűségével? Kedvesség, de tartózkodás, tisztaság, ugyanakkor valami (nem romlottság) tapasztalt némberre utaló jelek is sugároznak belőle, felőle.

Amúgy persze mindenki azt lát (magyaráz) bele, amit csak akar. Ettől is remekmű a remekmű.

Hosszú ujjai védelmében az állat, a fehér hermelin; nem tehetek róla, nekem egy bizonyos hermelines mese is eszembe jut, amiben a fehér színű négylábút nem fogadják be azok a fajtársai, amelyekna a prémszínük barnásabb árnyalatú. Kirekesztés... (Így jár az, aki sokat olvas mesét.)

Persze a most csípj meg, hogy megbizonyosodjak róla, valóban nem álmodom érzés is hatalmába keríti az embert. Bármennyire nem kellett összetörnöm magam azért, hogy karnyújtásnyira legyen tőlem, de mégiscsak nehezen hiszem el, hogy itt, előttem az eredeti, amit nem mellékesen nyolcvan milliárd forintra biztosítottak...

S az egész alkotás, mindennel együtt is: harmóniát sugall. Megnyugtat. Derűt áraszt. Életszeretetet. Talán még azt is, hogy mégsincs lehetetlen. A renszánszban, amiként Deme Edina és Schatzné Kovács Marianna művészettörténész fogalmaz: ... a személyes erények, a tehetség és a rátermettség gyakran vezettek társadalmi felemelkedéshez. Továbbá: A reneszánsz emberek tudatában voltak koruk különlegességének. Arra törekedtek, hogy élvezzék az élet örömeit, és képesek legyenek meglátni és megteremteni magukban és maguk körül a szépet .

Nézem a szobánk falán lévő képet, a Hölgy hermelinnel reprodukcióját. Kezdek beleszeretni. Nem Ceciliába (meg - természetesen - nem is a hermelinbe...), hanem abba, amit ma is üzen az alkotás. Személyesen nekem is. Amikor kettesben vagyunk: csak nekem. Felül kéne emelkedni, emelkednem bizonyos dolgokon. Történetesen akkor is, amikor netán rosszat kapunk jó tett helyébe...

 

 

 

Ezek is érdekelhetik