Nem vigasztalásképpen: Bálint András Radnóti-estje

Ha valódi, átélhető színházként, határátlépő rítusként nézzük, akkor olyan volt, mint az első és a második felvonás. Kelbert Krisztina, a Savaria Múzeum fiatal történésze (ahogy a Szemtől szemben-kiállítás megnyitója alkalmával erről beszámoltunk), körülbelül egyéves kutatómunka árán állította össze azt a jóval több, mint 500 fotót és több 300 egykori szombathelyi magyar zsidó polgárt – azaz a 20. század eleji virágzó, színes szombathelyi életet - bemutató tárlatot, amely a holokauszt 70. évfordulóján az élet telített képeivel mutatja föl a hiányt.

1944 nyarán több mint 3000 magyar zsidót tereltek vagonokba Szombathelyen a helyi hatóság példás és olajozott irányításával. 1945-ben csak a töredékük tért vissza Szombathelyre. Kelbert Krisztina most a tudomány eszközeivel – meg valami emlék és varázslat révén – személyes közelségbe hozza, az ismerőseinkké teszi, visszaperli őket a feledéstől. És ezzel a gesztussal a holokauszt-gépezet lényege ellen dolgozik: azon van, hogy visszaadja a számadattá degradált, tárgyiasított ártatlan áldozatok méltóságát. A fekete-fehér kiállítás többféleképpen megjelenő emblémája a „kanárisárga" hatágú csillag (a jelző Radnótitól való): jel és bélyeg. A nagy belmagasságú, tényleg szinte templomot idéző kiállítótérben a fejünk fölött is ez a csillagforma függ, fotókból összerakva, mintha Sem emlék, sem varázslat című Radnóti-versből került volna ide: „Baljós a menny felettem."

Adódna a lehetőség, hogy itt, a kiállítás terében hangozzon el Bálint András Radnóti-estje, akár körbeülhetnénk őt, Deák Krisztina a Radnóti Színházban így rendezte meg az előadást 2007-ben. De nem. A tárlatvezetés után átmegyünk a szomszédos kiállító terembe, jól a lábunk elé kell nézni ebben a gyorsan növekvő novemberi alkonyatban: itt az Iseum fehér kövei világítanak, ott a zsinagóga két tornya válik ki a sötétből. (Ahogy prof. dr. Schőner Alfréd főrabbi a debreceni nagytemplomot köszöntő Szabó Magda nyomán a kiállítás megnyitóján mondta: „Csókolom anyuka, csókolom apuka." Megszemélyesülnek ők is.) Gyorsan belátjuk, hogy jól van ez így. A Szemtől szemben-tárlat túl direkt díszletet adna a Radnóti-esthez, amelyhez díszlet nem kell egyáltalán. Úgyhogy marad a szemtől szemben-szituáció: az alacsony pódium mintha két út találkozási pontjában állna. Középen a művész, a közönség két, egymásra merőleges, a pódiumnál összefutó szárnyon-folyosón foglal helyet. Többsornyi pótszéket kell hozni, akkora az érdeklődés.

„Múzeumban még sosem adtam elő", mondja Bálint András, akinek nemcsak speciális díszletre, hanem mikroportra sincs szüksége. (Milyen szép, milyen szépen öregszik, súgja valaki. Tulajdonképpen illenek az este hangulatához a háta mögött látható finom vonalú iseumi képek is.) Bálint András 1985 óta igazgatja a Radnóti Színházat, az elmúlt majdnem 30 évben többféle Radnóti-estet is láthatott-hallhatott tőle a közönség (a költő Naplójából például már akkor válogatott részleteket, amikor az nyomtatásban még nem jelent meg; kötetbe rendezve 1989-ben adta ki a Magvető). Radnóti-estjeinek rétegei egymásra rakódnak, néha kiválnak az időből, most a 2007-ben bemutatott előadás egy változatával érkezett Szombathelyre.

A finom megfogalmazás – amint az gyorsan kiderül – azt jelenti, hogy a saját, személyes történetek elmaradnak, a kizárólagos főszereplő ezúttal a költő. (A 2007-es budapesti bemutató után néhány hónappal Bálint András a nyilvános gyónást-önvallomást is elhozta Szombathelyre: akkor körbeültük őt az MMIK-ban. Ahogy elfogadjuk a múzeumi helyzetet, úgy belátjuk azt is, hogy itt és most a Radnótit fölmutató estnek van helye. És nem csak azért, mert november 9-én volt pont 70 éve, hogy a harmadik munkaszolgálatán Szerbiát megjárt, a végsőkig kimerült, alig 35 éves költőt Abdánál 21 társával együtt agyonlőtték.

Bálint András tárgyilagos, komoly (meg-megcsillanó derűjében és iróniájában is), minden sallangtól mentes eleganciája, előadásmódja úgy hozza közel az eleven (magyar, zsidó, katolikus, baloldali, valamint okos, szerelmes, szelíd, dühös stb.) Radnótit és korát, hogy közben mindannyiunkról beszél; nyilván önmagáról is. Úgy rakja ki az ismert Radnóti-képet – Abdától Abdáig -, hogy mentes marad a közhelyektől, nem csúszik bele az érzelmességbe. Az est erős, pontos közlések sorozata: hogy mit kezdünk vele, mi döntjük el.

Leheletfinom a distancia a megszólalások között. A hivatalos iratok, törvényrészletek (stb.) szövegét olvassa Bálint András, ilyenkor mintha tanár volna a katedrán (a diákság persze issza minden szavát). Aztán észrevétlenül, de tényleg észrevétlenül átvált: a Radnóti-szövegek papír nélkül, kívülről hangzanak el; legyen az vers, naplóbejegyzés vagy a Naplóba beemelt levél; ez is, az is az egylényegű életműhöz tartozik. Vagy nem is kívülről, inkább nagyon belülről. Nem véletlenül írta Földes Anna, épp a 2007-es Radnóti-est nyomán, hogy Bálint András úgy tud időmértékes verset mondani – értelmezve és megtartva-érzékeltetve a vers lüktetését –, mint rajta kívül senki más.

Az est csúcspontja a Nem tudhatom (másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám). És a vége, amely a Hetedik eclogával (Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben, 1944. július), vagyis a végérvényes befejezhetetlenség feszítő, állandóan jelen idejű paradoxonával enged el bennünket: „(...) és nem jön az álom, az enyhet adó, mert / nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár."

Hogy könnyebb legyen, hosszan tapsolunk. Bálint Andrásnak – és Radnótinak. (Mert azért is Radnóti lett végül, hiába vigasztalta - „nem vigasztalásképpen" - a magyarosítási procedúrát intéző ügyvéd, hogy a Radnóczi név, amit a belügyminisztériumtól kéretlenül kapott, „sokkal különb".)