Hány emberöltő? - Az Ungaresca a sportházban ünnepelt

Az Ungaresca-születésnapokról legélesebben megmaradt emlékképek értelmében előbb-utóbb (inkább előbb) mindig akadt egy-egy két-három-négy-ötéves, aki pörgős, fodros szoknyácskájában nem bírt a helyén maradni, hanem kipattant a széksorok közé és ott illegette magát, bekapcsolódva a táncba. Úgyhogy az együttes 60. születésnapjára megrendezett gálán is fogadásokat lehetett volna kötni arra, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már nem lehet bírni a kislányokkal. Nem kellett sokat várni. A kétéves forma előbb csak a (valószínűleg) nagyapja ölében kezdett izegni-mozogni, aztán fölkapaszkodott a székbe (a kárpit ilyenkor kit érdekel, ugye), aztán angyali mosollyal lekérezkedett a parkettre. Hát ez a néptánc folytonossága.

Közben a színpadon generációk kapaszkodtak össze a büki gyűjtésből készült „Találkoztak, el is vesztek” címűtáncjátékban, amely a halálra táncoltatott leány balladájának örök témáját (lásd még! Rómeó és Júlia) dolgozza föl, a Felsőbüköt és Alsóbüköt a „suba a subához, guba a gubához” elv alapján elválasztó feneketlen szakadékba belepillantva. Szalai Veron gazdag, Barna Jóska szegény, és ezzel a dolog el is van döntve. Hogy szeretik egymást? Az nem számít. Dermesztő történet, nem is biztos, hogy a történelem előtti idők homályából. Az első perctől a párkák (fekete vészmadarak), vagyis a beteljesedett végzet árnyéka vetül a szépen, pontosan elmesélt előadásra, mégis minden pillanatát figyelni kell; hogy hátha mégse. A szertartásosan fölemelt üres menyasszonyi ruha magát a menyasszonyt helyettesíti: telített, jól működő színházi jel. Közben meg „zajlik az élet”, múlik az idő: a felcseperedő Veront és Jóskát három-három szereplő játssza-táncolja el, méghozzá úgy, hogy jelenetről jelenetre fölragyog a népi játékokban összesűrűsödő hihetetlen emberismeret és tapasztalat. (Például arról, hogy mindig a lány, a nő választ. A társadalmi korlátokat pedig nevezzük sorsnak.)

De a születésnapot szem előtt tartva itt is a generációk hullámzása a legszebb, ahogy maga az Ungaresca igazi „családi vállalkozás”. Horváth János Gedi, H. Nagy Katalin (aki a rendezésben vállalt szerepet, és mesélőként a színen is megjelenik, jó látni-hallani), Horváth Győző, Csollányné Horváth Krisztina, Csollány Csaba; aztán Csollány Boglárka - a fiatalok veszik át a stafétabotot, a folklór természete szerint. Úgy, hogy a Boglya-zenére szikrát hányjanak a sarkak: a jubileumi est második felében a Kárpát-medence táncaiból láthatott válogatást a közönség.

A néhány hete Pesovár Ernő-plakettel kitüntetett, örömből működő Ungaresca 60 éves. Az testvérek között is két emberöltő (ha emberöltőn egy generáció felnőtté válását értjük). De két emberöltőnél mégis sokkal, de sokkal több. Ki tudja, valójában hány ember, hány nemzedék sorsát öltötte össze ez a születésnapi est? A 70. Ungaresca-születésnapon meg talán már az az illegő-billegő, szoknyás kétéves is ott forog-pörög a színpadon.