Csákányi Eszterrel beszélgettünk édesapjáról, színészetről

– Tudom, hogy sok kitüntető díjat kapott már, és érdekelne, hogy ezek közül melyik az az egy, amelyikre a legbüszkébb?

– Úgy tűnik, én szerencsés csillagzat alatt születtem, és a pályám is szerencsés volt. Valóban sok elismerést kaptam, de mégis a legbizarrabb – amit különben nem is biztos, hogy „fölírnak" – a Hekuba-díj. Tulajdonképpen azért erre vagyok a legbüszkébb, mert ezt a szakma adta. Volt egy időszak, amikor érdemes művész díjat nem adtak ki, és kitalálták, hogy akkor a szakma szavazza meg. Ezt megkapni elsőnek valóban igazi elismerés volt, hiszen a kollégáim szavazták meg. Mi tudjuk, hogy ez egy nagyon kemény szakma, amelyben szerepet játszik a féltékenység, az irigység, sok a motiváció. Úgyhogy erre vagyok a legbüszkébb.

– Édesapja ösztönözte, hogy a színész pályát válassza, vagy éppen ellenkezőleg: vissza akarta tartani?

– Nem tartott vissza, de nem is ösztönzött. Ez gyakorlatilag már az óvodában kiderült. A legrosszabb voltam, a legrendetlenebb, csak a baj volt velem, de édesapám nem bántott érte. Egyszer volt egy apró kísérlet, amikor is tízéves koromban egy papa-kisgyerek jelenethez – egy kabaréműsorban – „odaadott" a Feleki Kamillnak játszani. Akkor én azt megcsináltam, imádtam, de apám azt mondta, hogy soha többet nem lesz ilyen. A színpad persze nagyon vonzott. Nem tudtam, hogy az mi, csak azt, hogy ott nagyon jól éreztem magam. Egyetlen alkalommal belekóstolhattam, de több ilyen nem adódott. A kérdésben pedig, hogy „meglegyen" az iskola, édesapám szigorú volt, tehát le kellett érettségiznem, de utána hagyta, hogy járjam az utam.

Csákányi Eszter a szentgotthárdi mozi századik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen. Fotó: Ohr Tibor

– Le tudná írni az egyik legkedvesebb, édesapjával kapcsolatos emlékét?

– Ez nagyon nehéz lenne, most hirtelen nem is tudom kiválasztani a legkedvesebbet, tényleg nem lehet. Érzések és történetek vannak, de ami maradandó – és ezt tényleg csak egy színészgyerek értheti meg –, hogy még vannak filmek, amikben édesapám hangja van. Amikor azt meghallom, az elképesztő érzés. Gyakorlatilag teljesen azt hiszem, hogy ő van még. Annyira speciális hangja volt, hogy amikor meghallom, akkor az mindig nagyon erős élmény.

– Milyen benyomást tett önre a szentgotthárdi, kis létszámú közönség?

– Soha nem számít a létszám. A szív számít és a kíváncsiság. Például volt egyszer, hogy elmentem Egerbe bábelőadást tartani, egyedül csináltam az egészet. Szétszervezték, elrontották, a lényeg az, hogy senki nem volt ott. Egy cigányasszony szerepét játszottam, és már ott álltam szétfestve, jelmezben. Azt hittem megőrülök, hogy konkrétan az előadás előtt tíz perccel szólnak, amikor hirtelen megláttam két embert elmenni. Ahogy voltam, ruhában, kikenve kirohantam, és kiderült, hogy az előadásra jöttek. Visszahívtam őket, és annak a két embernek megcsináltam az előadást. Tehát sosem az számít, mennyien ülnek odalenn, hiszen megesik, hogy a nézőtér megtelt, és mégis borzalmasan rossz az egész.

– Mi viszont mindannyian nagyon szerettük magát.

– Köszönöm szépen.

Keller Fanni, Vörösmarty gimnázium