Csendben imádkozni tanultak a hívek

- Sok keresztény számára az imádság pusztán a reggeli, esti, kötött, sokszor verses, gyermekeknek íródott imák elmormolását jelenti. Hamar, gyorsan, hogy meglegyen. Sajnos, ezzel a hozzáállással épp az imádság lényege, a párbeszéd, a személyes, tudatos kapcsolat az Istennel, épp ez nem valósul meg. Miután Sopronhorpácson a hosszú téli esték alatt is nagy igény jelentkezett a felnőtt katekézisre, elmélkedésre katolikus hitünkről, úgy gondoltam, hogy a júniusi hónapot az imádkozás művészetének szentelhetnénk. A keddtől péntekig, mindig este fél nyolctól nyolcig tartó alkalmakat imaiskolának neveztük el, mottóul pedig a Szent Máté evangéliumában található Te amikor imádkozol szentírási részletet választottuk.

A részletekről szólva Pál atya elmondta:

- Egyházunkban több imamód létezik. Mivel nekem volt - van - egy kisebb kötődésem a karmelita lelkiséggel, ezért a karmelita imaszemléletet szerettem volna átadni. Ennek az imádságnak a lényege, hogy ne az ember okoskodásából, gondolkodásából, elképzeléseiből álljon az imádság. A karmelita imamód abban áll, hogy ráhagyjuk, rábízzuk, odaadjuk Istennek egész életünket és kitüntetett módon ezt a fél órát. Ahogy Avilai Nagy Szent Teréz mondta: Az imádság nem abból áll, hogy szépeket gondolunk, hanem, hogy nagyon szeretünk. Mindenkinek rá kell éreznie, rá kell jönnie arra, hogy az ima elsősorban Isten ajándéka, Isten műve. Hogy az ember legfeljebb az akarat ereje, összeszedettsége által a körítéssel tud előkészülni, felkészülni. Ugyanakkor el kell érnünk azt is, hogy egyre kisebb legyen a különbség az imádságunk és keresztény életünk között. Tudnunk kell, hogy nincs külön ima és élet. Egy van: imaélet. Amit az imában megélünk, át kell ültetnünk az életünkbe is. De fordítva is igaz: Isten nem álarcos, a hétköznapok gondjáról tudni nem akaró mosolygós embereket akar látni az imában. Legyen az élet imádság és legyen az ima maga az élet.

Az újkéri Kovács Pál atya több település híveit pásztorolja
Fotó: Tersztyánszky Krisztina

- A cél az volt, hogy június végéig a fél órás csend Isten jelenlétében, mormolt, mondott szövegek nélkül ne jelentsen gondot a hívek számára. Sikerült egy nagyon szép és igényes Jézus ikont is venni, az oltár elé állítottuk és fókuszálható lámpával az ekkorra már sötétebb templomban megvilágítottuk. Minden imádságot a Szentlélek hívásával kezdtünk, hiszen a harmadik Isteni Személy az Atyaisten és a Fiúisten kölcsönös Szeretete, az imádás és az imádság Közlője. A Szentlélek hívó ének után eleinte több irányt mutató gondolattal, javaslattal, ötlettel kísértem, vezettem, ha úgy tetszik irányítottam a hívek imáját. Napról napra az általam mondott szóból egyre kevesebb lett és a helyet egyre inkább átvette a csend. Ám ez a csend nem üres, nem terméketlen. Ez a csend - ha kinyitjuk szívünket Isten előtt, aki, ahogy szintén Avilai Nagy Szent Teréz mondja: a fazekak között is ott az Úr - a Kegyelem csendje.

Pál atya hozzátette: Az imádságnak nem lehet korlátja az sem, ha valaki lelki szárazságban van, hogy nem érez semmit, hogy úgy érzi, nem történik semmi. Ez a szárazság, ez a semmi éppen azt jelzi, hogy Isten nem érzés, hogy Isten több, mint egy megfogható, megtapasztalható érzés. Ez a szárazság jelzi továbbá azt is, hogy Isten komolyan veszi az embert és a lelki élet magasabb fokára akarja elvezetni az embert.

Este 8 órakor a harangszó jelezte a félóra végét. A Salve Regina antifóna eléneklésével és a halottakért végzett imádsággal ért véget az imaiskola egy-egy tanítási órája . Több olyan hívő is eljött ezekre az alkalmakra, akik főképp vasárnaponként járnak szentmisére. Öröm volt látni, hogy azok a ministránsok, akik hétköznap is eljönnek szolgálni az Úr oltárához, ott maradtak a templomban, az imaiskolában.

- Mivel már június hónapja alatt is pozitív visszajelzéseket kaptam, és számomra is élmény, feltöltődés volt együtt imádkozni a testvérekkel, ezért szeptemberben tovább folytatjuk az imaiskolát Sopronhorpácson.