Tucepi: fantasztikus turisztikai fellegvár sokkoló múlttal

Az akkori belügyminiszter emberei hajóval pásztázták végig a tengerpartot, kezdve a legdélibb településtől, a Dubrovnikhoz közel eső Molunattól egészen az északi, ma Szlovéniához tartozó Koperig. A számukra legmegfelelőbb „desztináció” után kutatva, az akkor még jelentéktelen apró falu, a Makarskához tartozó Tučepi mellett ragadtak meg. Tökéletes hely a pihenéshez, nem véletlen, hogy a diktatúra egykori elitje e dekoratív területet nézte ki magának. Magam elé idézem a nyaralásra ideális környéket, ahol többször is megfordultam, az apró kavicsos, rejtett strandokat, elzárva a (zajos) külvilágtól. A háttérben mediterrán fenyőerdő, fölötte a Biokovo-hegység ormai a meredek falú, szűk sziklaszorossal. A plázs és a hegy között az ominózus hotel uralja a terepet.

A létesítmény a rezsim büszkesége volt, a prosperitás, a gazdagodás kifejezőjének szánták. Aztán jött a kilencvenes években a háború, vele együtt a pusztulás. Az épület kívül-belül az enyészeté lett, fosztogatók célpontjává vált. A hívatlan látogatók vittek mindent: burkolólapokat, elektromos vezetékeket, csillárokat, bútorokat, kézműves termékeket, műalkotásokat. Lába kelt a bárpultnak és a recepciónak. Bár papíron voltak gazdái, a tulajdonosok évente váltogatták egymást, nem egy köztük a bontás mellett kardoskodott. Az ügy az ottani rendszerváltás sikertelenségének tükörképe. A második világháború után vagyunk, Európa romokban hever, folyik a hidak, vas utak, lakóépületek, gyárak újjáépítése. Hotelekre még nemigen gondoltak a kontinensen – kivéve Jugoszláviát s annak biztonsági erőit.

Az évszázad szállodájának tervezésével a titói állam által elismert s az ország határain túl is jegyzett, Krk szigetről származó Branko Bont bízták meg. Ekkor még ezrével tartottak fogságban a partizánok által ejtett német katonákat, akiket az új állam alakulat rabmunkára fogott. Szarajevóból szállították át őket. Egy tíz évvel ezelőtti horvát újságcikkben egy bizonyos Hans Lang orvost szólaltat meg a szerző. A fogoly 19 éves ifjúként „csatlakozott” a szállodaépítőkhöz. Elmesélte: a fogvatartottaknak rezesbandájuk volt, rendszeresen zenéltek a helyieknek, s barátságos futballmeccseket is játszottak velük.

A szőke hajú „Bjondi Hans” – ahogy a helyiek hívták – 1949-ben szabadult a fogságból. Négy évre rá feleségével együtt turistaként visszatért Tučepibe, ahol felkereste régi ismerőseit. Ezt követően minden év nyarán abban a szállóban vendégeskedett, amit ő is épített, miközben az egykori fegyveres partizánok vigyáztak rá, akik később aztán pincérként kiszolgálták. Az abszurditás hű tükörképe a 20. századi Kelet-Adrián… Alighanem az úgynevezett Stockholm-szindrómával állunk szemben, amelynek lényege, hogy túszok, kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek esetenként szimpátiát kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez olyankor fordulhat elő, amikor a sok bántalmazás mellett a rab, miközben ki van szolgáltatva fogvatartójának, figyelmet, felületes kedvességet tapasztal részéről.

A hotel az átadását követően szigorúan zárt létesítményként szolgált a rendőri elit számára, amolyan team building (csapatépítő) tréningek vagy még inkább dínomdánom céljaira. Földi halandó csak ritkán közelíthette meg, egyébként is rossz minőségű makadámút vezetett hozzá, bárkával lehetett oda jutni a külön e célra épített kikötőben. Az ekkor még jelentéktelen település lakói juhászkodással és más mezőgazdasági tevékenységgel, olajfák gondozásával foglalkoztak. Közvetlenül a parton alig néhány nyaraló állt. Miután a földművesek ráébredtek lakóhelyük más természeti értékeire, a hegyről a partközelbe költöztek, a turizmus felé fordultak. Többen a luxushotelben kaptak munkát. Ott, ahol a szocialista Szlovéniából, Zágrábból, Boszniából és Szerbiából érkező „önigazgató elvtársakat” szolgálták ki. Később, az ország nyugat felé való nyitásával mind több tehetős német és osztrák vendéget fogadtak. A hatvanas évektől tömegturizmus uralja el az Adriát, ám Tučepi megtartotta a többség számára megfizethetetlen előkelőségét.

És akkor jött a fatális háború a kilencvenes években. Bosnyák és horvát menekülteket helyeztek el a szálloda szobáiban, amelyek igencsak amortizálódtak. 1996-ban kezdődött és meglehetősen elhúzódott az ingatlan privatizációja, tulajdonosok jöttek, mentek, litvánok, oroszok, horvátok. Majd mindegyikük Bon művének bontása s a terület újrahasznosítása mellett kardoskodott. A hotel végül megmenekült, s legalább három történelmi korszakot ölel fel az utóbbi majd nyolc évtizedből. Így árulkodik a világháború utáni időszakról, a szörnyű totalitarizmusról, amely aztán átvedlett a „bonviváni” szocializmusba és végül a sikertelen tranzakciós kapitalizmusba.

2017-ben arról cikkeztek a helyi és országos lapok, hogy a hotelben stratégiai partner lett a német turisztikai mamutcég, a TUI. Ezt követően, még a pandémia előtt, másodjára nyílt alkalmam Tučepibe jutni. Megcsodáltam a megújult, nem szokványos, környezetéből kirívó turisztikai fellegvárat. A helyiek elmondták: örülnek a létesítménynek, hiszen munkát ad nekik, ám elégedetlenségüknek is hangot adtak, amiért a nagy méretű terasz helyét úszómedence foglalta el, ahonnét kizárták őket. Amit ugyancsak sérelmeztek: az új tulajdonosok a szálló előtti strandra konceszsziót kértek és kaptak. Egy időben a működtetők, hogy elkerüljék az átjárást, lánccal torlaszolták el az odavezető utat, a hely tiltott övezetté vált. Akárcsak a kezdeti időkben, amikor lakattal és áthatolhatatlan kerítéssel zárták le, így elérhetetlen lett a földi halandóknak. Szintúgy most, amikor igencsak megcsappan a bankkárnyája annak, aki ide tervez nyaralást…

Kiemelt képen: A Bon tervezte épület végül is megmenekült