Nincs lehetetlen, csak tehetetlen

Mosolygós fiatalasszony, teli energiával, mindkét fülében hallókészülékkel. Krisztire egy középiskolai rendezvényen figyeltem fel. A Nagy Lajos Gimnáziumban rendezett Tolerancia-nap vendége volt. Ott ült a diákok között, és beszélt. Nem siránkozott, nem ismételgetett fellengzős lózungokat, egyszerűen csak elmesélte, hogyan élt és él ő a hallók világában. Tanulságos fél óra volt.

Hogy Krisztivel egy gyöngyökkel és ezernyi apró  kellékkel kibélelt üzletben találkozunk, annak alapos oka van: a gyöngyékszereket tervező és készítő fiatalasszony ugyanis ott eladó.

- Férfiruha-készítőnek tanultam, évekig dolgoztam a Stylben rajzoló-szabászként. Aztán ültem szalag mellett, ahol elektronikai alkatrészeket szereltem össze, majd elvégeztem egy pedikűr-manikűr-műkörömépítő tanfolyamot, és egy szépségszalonban helyezkedtem el. Közben gobelineket készítettem, ám egy idő után úgy gondoltam, olcsóbb hobbi után kell néznem. Elkezdtem hát gyöngyöt fűzni   - vázolja fel eddigi pályafutását a 38 éves fiatalasszony.

A technikát egyedül tanulta: könyvekből, internetről. Először csak a maga kedvére alkotott, majd egyre több ismerőse, barátja rendelt tőle ékszert. Ma már ott tart, hogy egy esküvői ruhaszalonba is bedolgozik: menyasszonyi ruhákhoz  és persze menyasszonyokhoz  készít különleges, egyedi ékszereket.

- Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Mindent megcsinálok - árulja el a jelmondatát, meg persze azt is, hogy vannak technikák, amiket nem szeret.
 
- Apró kásagyöngyből  duplafűzött ékszerek és apró szívecskék, na, ez az, amit nem kedvelek - mondja nevetve.

Kriszti születésétől fogva nagyothalló. Hogy valami nincs rendben vele, az már az óvodában feltűnt, hiszen  sokszor visszakérdezett,   az első hallókészülékét azonban 13 éves korában kapta.
 
- Tini lányként valósággal szenvedtem a zsinóros hallókészüléktől, ráadásul két évbe telt, amíg megszoktam - meséli. Állítja: sokat köszönhet apai nagyapjának, aki rendszeresen gyakorolt vele: a háta mögül beszélt hozzá. Tette ezt azért, hogy Kriszti megtanuljon a készülékkel hallani. Mert egyébként  és ez a mai napig így van  szívesebben olvas szájról.

Meséli, - de bevallom, én nem igazán tudom elképzelni -, hogy amikor telefonon beszél valakivel,  akkor is szájról olvas. Hallja a hangokat, és közben látja azt, aki beszél.  Mondja, nagy könnyebbség volt az is, hogy minden iskolában hallók között volt.

Kriszti férje is hallássérült: siket, de szerencsére jól beszél, és ő is hallók között dolgozik, javító operátorként. Két gyönyörű lányuk van: Móni 17, Nóri 14 éves.

Krisztit néhány napja választották meg  a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége (SINOSZ) Vas megyei szervezetének elnökének. Tele van tervekkel. Először is: szeretné, ha kapnának egy olyan helyiséget, aminek a szerény költségvetésükből ki tudják fizetni a bérleti díját és a rezsijét. Aztán: szükség lenne több jeltolmácsra, akik jelentősen  megkönnyítenék a siketek és nagyothallók mindennapjait. Mert bizony mi, hallók el sem tudjuk képzelni, milyen nehezen boldogulnak néhány helyen.

- A bankok és a hivatalok többségében már elektronikus kijelzőn látható a hívószám, de például egy orvosi rendelőben hiába szólítanak minket, nem halljuk. Vagy mondok mást: ha kirándulásra, kiállításra, múzeumba megyünk, az idegenvezető és a tárlatvezető mellé jeltolmács is kellene  - említ néhányat a megoldásra váró problémák közül.

És akkor nem említettük még  a toleranciát. Hogy nekünk, hallóknak, miként kellene viszonyulnunk a hallássérültekhez.

- A legtöbb ember türelmetlen. A jelelő embereket pedig még napjainkban is  elkerülendő csodabogaraknak tartják - mondja.

Nincs lehetetlen, csak tehetetlen, jut eszembe búcsúzáskor Kriszti mondata. Lehet, hogy egyszer megértjük, hogy mit is jelent valójában a szó: tolerancia?