Hiába lehet Chaplinnel fényképezkedni, a fiatalok a Shrek-boltba igyekeznek

Baker Street

A repülőtérről a városba vivő busz – amelynek sofőrjére másfél órát vártunk a hajnali havas esőben, de nem jött be dolgozni, felmondott, kellett helyette egy másik – a Baker Streeten tesz le. Szürke, mocskos, hideg, ködös, vagyis rendes londoni reggel van, Sir Arthur Conan Doyle sem írhatta volna meg jobban. A sarki pubban a forró kamillatea életmentőnek bizonyul két whiskey kíséretében. Nicsak, itt van a 221/B lakás, ahol a fikció szerint Holmes lakott, de hiába keresnénk a cégtáblát, ma nem magánnyomozói ügynökség, hanem privát ház, a tulajdonos nem volt hajlandó eladni csak azért, hogy a krimimániások turisztikai célpontja legyen. Van Holmes-múzeum, de odébb, a Baker street 239. szám alatt. Egy 19. századi hangulatú lakás, a bűnügyi sztorikból ismert viaszfigurákkal, a megfelelő tárgyakkal, kellékekkel, és egy dr. Watsonnak öltözött úr fogadja a látogatókat.

Pubok

A 21. századi Londonban, ahol Benedict Cumberbatch és Martin Freeman játsszák újra a Holmes-történeteket a BBC feldolgozásában, már nem fordulnak elénk lovas kocsik a sarkon, nem rikkancsok árulják az újságot szenzációt kiáltva, és a nők nem nagy kerekű, csipkehuzatú babakocsikat tolnak menekülve a hideg szél elől. De a pubok ugyanazok: a sötétbarnára festett, kis négyzetekre osztott fakeretes üvegvitrinek mögött lassan, módjával tüzes italokat kortyolnak az urak és a hölgyek. Igaz, Holmesnak ma már ki kell menni a kijelölt dohányzóhelyre, ha hódolni akar a szenvedélyének, mielőtt sebbel-lobbal elrohan valami jó kis nyomozati anyag után. A tízmilliós városban legalább tíz metróvonal van, bárhova el lehet jutni a föld alatt. A föld felett pedig a be-beduguló hatalmas forgalomban menetrendszerűen járnak az utcákra jó rálátást biztosító, piros emeletes buszok. Gyakori elem az utcákon a piros telefonfülke, ahonnan már senki nem kezdeményez hívásokat – de meghagyták őket, annyira hozzátartoznak az utcaképhez. A mobilok világában azt a szerepet kapta némelyik, hogy telefonszervizt rendeztek be benne.

London Eye

A Tower hídtól – világörökségi objektum – indulunk neki gyalog a városnak, végig a Temze partján, át az egyik hídon, vissza a másikon, cikcakkban, hogy átéljük a világváros nyüzsgését.

A London Eye gyönyörű, a tövében Charlie Chaplinnel lehet fényképezkedni egy fontért. A fiatalok simán kihagyják, fogalmuk sincs, ki ez a fura kalapos fazon, bevágódnak inkább a Shrek-emléktárgyboltba. Ha a lábunkat lejártuk, buszra szállunk: City of London, Buckingham-palota, Piccadilly Circus, Trafalgar tér, mindent látni kell. Elképzeljük, hogy Holmes bárhol felbukkanhat a sietős lépteivel. A jobbkormányos autókat ennyi idő alatt nem lehet megszokni, fura látvány: nézed a bal oldali ülést, üres, mintha automata kocsi volna, de nem, csak a másik oldalon kell keresni a sofőrt. Hol verőfényben, hol esőben, hóban, hidegben masírozunk, telnek a napszakok, kávéházakban pihenünk. gyanúsan libben a függöny, füstkarika száll az ablak előtt – óh, Sherlock, hol vagy hát? Itália rajongóiként nem feledkezünk meg London római gyökereiről (anno Londiniumnak hívták), és a British Múzeumban látjuk, hogy maga London sem feledkezett meg róla: nagyon sok értékes régi kincset Olaszországból hoztak. Az ember remeg a gyönyörűségtől a több száz és ezer éves kövek, emlékek között, az egyiptomi kiállítás (is) lenyűgöző.

Hazafelé

A repülőn hazafelé lázálmok lepnek meg, jól megfáztunk a szélsőséges időjárásban. Mellettem Sherlock ül, kibámul az ablakon, titokban a ragtapaszt igazítja a felkarján. Esküdözik, ha Magyarországra érünk, nem gyújt rá többet, visszaszokik a pipára, száz éve is jó volt, most is megteszi… A felhők felett süt a nap.