Legendák nyomában Vas megyében: Létező személy volt-e Batta?

Létező személy volt-e Batta – vagy csupán mesehős?

Nemesnépi Zakál György az „Eörséghnek leírásában” mint neves emberről emlékezik meg Batta Györgyről. Két legendás eseményt említ vele kapcsolatban. Az egyik, hogy Bajánházán a csordahajtó útnál harmadmagával megfutamított egy sereg „teutont” (azaz németet). A másik pedig az, hogy a kotormányi hegy alatt lévő forrásnál a sarkantyújával véletlenül „megszalasztotta” a puskáját és keresztüllőtte magát. A történetet Moldova György is átveszi az Őrség panaszában. Vajon van-e alapja a leírtaknak? Létező személy volt-e Batta – vagy csupán mesehős? A legenda nem ad pontos eligazítást arra vonatkozóan, hogy mikorra datálhatók a történtek, csak az ad némi támpontot, hogy a németekkel küzdött.

Battáról – Benczik Gyula kutatásainak köszönhetően – konkrét adatokkal rendelkezünk. Szentpéterről származott. A Rákóczi-szabadságharc idején a felkelők mellé állt, Kiss Gergely kuruc ezredes csapatában harcolt. Ott volt azoknál a hadi vállalkozásoknál is, amikor serege Stájerországba tört be. Ők nem Bécs alját, hanem a Mura völgyét, Graz környékét nyargalták meg. Ha tevékenységüket nézzük, akkor rájuk is illenek a kuruc nóta sorai: „Zsendeles hí, eszterhás, / Ég a kunyhó, ég a ház, / Nem is egy ház, háromszáz, / Mert a kuruc ott tanyáz.”

Nem egyszerű közkatona volt, hanem tiszt, hadnagyi rangban.

1709-ben Heister győzelmével végképp megváltozott a hadi helyzet a Dunántúlon. A kuruc katonák többsége hazatért, de voltak, akik nem merték vagy nem akarták ezt megtenni. Kisebb csoportokba összeállva, bujdosókká, akkor használt kifejezéssel élve kóborlókká váltak. Az osztrák katonaság minden eszközzel igyekezett felszámolni ezeket a szabadcsapatokat. Az első időszakban azért, hogy megakadályozzák: esetleg újra felkelő csoportokká szerveződjenek, később pedig a lopásoknak, rablásoknak akarták elejét venni. A kóborlók a létfenntartásukhoz ez utóbbira is rákényszerültek: néha rajtaütöttek egy-egy tehetősebb gazda portáján.

A helybeliek között akadtak segítőik, de hosszabb időre senki sem merte befogadni őket. Feljegyzések szólnak arról, hogy egy-egy éjszakára a szőlőhegyi pincékben húzták meg magukat. Valószínűleg így tett Batta György is, nem véletlenül érte a baleset éppen annál a forrásnál, amely a kotormányi szőlőhegy alatt van

Nemesnépi Zakál a forrást nemcsak Batta személye, hanem annak kitűnő vize miatt is érdemesnek tartja kiemelni. A következőket írja: „A források között legnevezetesebb az, amely a kotormányi bükkösben egy bükkgyökerekkel béfonyódott part alul folydogál. Igen jó víz, amelyet messziről megkeresnek a lakosok és minden ívók dícsérnek.” 1710-ben egy irat már azt mondja, hogy ő utolsó „gonosztevő” azok között, akik még kitartanak. Ő volt tehát az utolsó kuruc az Őrség vidékén, s egyben az első betyár is. Egy évszázad alatt legendás alakká, helyi hőssé vált. Kifejezte az őrségieknek a labanc németekkel szembeni ellenszenvét. A történet szerint a harcban sikeres volt, megfutamította őket. Népszerűségéhez hozzájárult az is, hogy az Őrség egyik legrégibb famíliájához tartozott.

Aki utoljára távozik, az Csámpás Istók.

„A Kerka és a Kerca patakok közötti dombháton, Bajánsenye és Kercaszomor között valaha több szőlőhegy is volt. Közülük ma már csak a Kis-hegyen és a Kotormányi-hegyen találunk présházakat. Az Öreg-hegyet benőtte az erdő és már nagyon régóta nincs szőlőhegye Szomorócnak sem. Ehhez a viszonylag kis területhez kapcsolódik egy másik betyár, Csámpás Istók alakja is. Az ő esetében valószínűleg ragadványnévvel van dolgunk, hogy hívták valójában, nem tudjuk. Egy 19. századi történet szerint Csámpás egyszer a társaival az „öreg Dora” pincéjébe tért be. Bort és szalonnát kértek, amit ott helyben elfogyasztottak. Nem árulták el, hogy kik ők, de amikor már elmenőfélben voltak, az „öreg Doráné” mégis rákérdezett: Kik maguk? Amelyikük épp’ behúzta maga mögött az ajtót, visszaszólt: Aki utoljára távozik, az Csámpás Istók.”