Ebben a munkában a legszebb az életmentés: meg kell próbálni

A segítségnyújtás a hivatásuk, hosszú évtizedeken át teljesítenek 8-12-24 órás szolgálatokat. A szombathelyi mentőállomáson vagyunk, dr. Lórántfy Máriával, az Országos Mentőszolgálat Nyugat-dunántúli Regionális Mentőszervezetének vezetőjével beszélgetünk. Ma is mentőzik: havi négy alkalommal jár ki mentőorvosi kocsival, nappali szolgálatra. Megmutatja a szekrényben a sárga csíkos piros öltözékeit, takarosan hajtogatva a nadrág, szépen rendben a kabátok: az egyiknek az ujját szeretettel simítja végig, nem a ruhának szól, hanem a hivatásnak – frázisként hangzik, de igaz -, őt is a segítségnyújtás eszméje vezeti.

Dr. Lórántfy Máriát a segítségnyújtás eszméje vezeti. Akkor is, amikor képzéseket szervez, tanít, és csaknem 700 dolgozót igazgat innen a központból, ami nemcsak a megyéé, de a régió központja is itt van Szombathelyen.

Vas, Zala és Győr-Moson-Sopron megye tartozik a Nyugat-dunántúli Regionális Mentőszervezethez, a megyeszékhelyeken vannak az irányítócsoportok. A régiónak 29 mentőállomása van, a 700 dolgozóba nemcsak a mentőorvosok, mentő szakápolók, mentő gépkocsivezetők tartoznak bele, de a mindentudó karbantartók is. A szervezett kocsipark 87 különböző szintű autóból áll:

a mentőgépkocsi mentőápolóval és gépkocsivezetővel fut, az emelt szintű ellátásra jogosult kocsiknál – rohamkocsi, esetkocsi, mentőorvosi kocsi – a sofőr is rendelkezik mentő szakápolói végzettséggel.

A munkabeosztás sok szabadidőt ad. Általában 160-168-176 munkaórás lehet egy hónap, így aki 12 és/vagy 24 órás szolgálatokat teljesít, kevesebb alkalommal dolgozik, közben valamelyik rokonszakmában is vállal feladatokat, például aki a mentőállomáson ápoló, dolgozik még a kórház sürgősségi osztályán, mert „megfertőződött” mindkettővel.

Dr. Lórántfy Mária 35 éve orvos, úgy látja, hogy aki önként választotta ezt a foglalkozást, azt a „másokon való segítés” eszméje” vezeti. A tapasztalatok szerint az lesz pályaelhagyó, aki a segítségnyújtást nem éli meg hivatásként.

A doktornő az intenzív osztályon kezdte a pályáját, hat évig dolgozott ott. A mentőknél töltötte a gyakorlatát, akkor érintette meg ez a szakma. Amikor a gyermekei születtek, átjött ide főállásba, mert a férje sokat volt távol, és itt volt olyan a munkabeosztás, hogy havi nyolc 24 órás szolgálat teljesítése mellett a többi idejét a gyerekekkel tudta tölteni. Azóta pedig, hogy iskolába mentek, ismét vállal aneszteziológusi munkát a kórházban. A régió igazgatójaként sok az adminisztrációs teendő, amíg a fotók készülnek az íróasztalánál, ténylegesen aláír néhány papírt. Több száz ember ügyes-bajos dolgaival kell foglalkoznia, olykor szankcionál, de megdicséri, amit lehet, elismeréseket is szívesen oszt. Részt vesz a képzések szervezésében, sőt maga is tanít a mentőtiszti képzésben és az OKJ-s ápolóképzésben. Ez a szakmai fejlődését is segíti, hiszen a szakirodalomban naprakészen otthon kell lenni. A szerteágazó munka legszebb része az életmentés. Sok-sok esetre jól emlékszik, sikeresekre ugyanúgy, mint sikertelenekre. Ép pszichével úgy lehet művelni ezt a szakmát, ha kialakulnak az énvédő mechanizmusok, abban a tudatban, hogy a mentők megtesznek minden tőlük telhetőt, de ha mégis sikertelen az életmentés, fel kell tudni dolgozni. Ezt úgy lehet, ha többször átbeszélik azokkal, akár évek múltán is, akik szintén átélték. Jó hír, hogy az újraélesztések egyre gyakrabban sikerülnek. A doktornő szerint részben azért, mert sok laikus meri elkezdeni a mellkasnyomásokat. Szombathely a segítés városa, elsőként itt indult, hogy minél több laikust tanítsunk meg az újraélesztésre. A közgondolkodásba is átment az életmentés, így könnyebb rávenni laikusokat is, hogy hajlandók legyenek segítséget nyújtani. Így több élet megmenthető, mert az nem lehetséges, hogy öt percen belül mindenkihez kiérjen a mentő.

A mentésirányítás vezényletével bátran belekezdhetnek a segítségnyújtásba azok is, akik még soha nem csináltak ilyet. Addig kell folytatni, amíg a szakember kiér.

Elképzelhető, hogy valaki inkább hátralép, mert tart attól, hogy összetöri a csontját annak az eszméletlen embernek, akinek épp segíteni akar?

Dr. Lórántfy Mária úgy fogalmaz: nincs mit veszíteni. Ha egy ember a klinikai halál állapotába kerül, két út van: vagy visszafordítani, vagy a biológiai halál állapotába kerül, ahonnan a legképzettebb szakember sem tudja visszahozni. Ha valaki nem csinál semmit, az árt. De ha megpróbálja, azzal segít. Vannak tancélú paraméterek: harminc mellkaskompresszió, két befúvás, élesben egy perc alatt 100-120 kompresszió szükséges, és a befúvást nem instruálják annak, aki még sohasem csinálta. Nem biztos, hogy a laikusnak eszébe jut pontosan, mit tanult. De nem baj, ha nem harmincszor nyomja a mellkast, nem baj, ha eltöri a bordáját, ha a beteg vagy sérült visszajön a klinikai halálból, ezekből meggyógyul.