Tehenésznek álltunk a régi zsennyei téesz majorban

Vas megyének az állattartás a nehézipara – mondja Németh László, hozzátéve: sok küszködéssel, rengeteg teendővel, napi 12 óra munkával jár, ünnepnap nincs. A gazdaságot nem ő vezeti, hanem a fia, ifjabb Németh László, és a veje, Varga Szabolcs, ő „csak” besegít nekik, és neki van ideje arra, hogy körbevezessen a tehenészetben, megmutassa, mit hol, hogyan.

Belépünk a kapun – ez volt egykor a téesz major a kastéllyal szemben –, átkelünk a sár­tengeren. A gumicsizma viselését a környezet teszi kötelezővé, az épület öltözőjében magunkra vesszük a fehér köpenyt, ezt pedig megkívánja a tisztaság. Az istállóban néhány tehén fekszik, köztük egy tiszta fekete és egy „piros” (vörös), a többi tarka, nekik nem volt kedvük kimenni. A többség azonban kint tartózkodik, szabadon kint lehetnek. Naponta kétszer be kell állniuk az automata olasz fejőrendszerbe, ahol 20-22 liter tejet adnak le. Az emberi segítség annyi, hogy beterelik őket az állásokba, fertőtlenítik, majd szárazra törlik a tőgyüket, aztán rájuk cuppantják a kelyheket. A tehenek nagyon tudják, mit kell csinálni, türelmesen ácsorognak a várakozóban, majd szép sorban beállnak a gépek mellé, aztán az újabb fertőtlenítés után megkönnyebbülve kimennek a túloldalon. A tej – ami nem is érintkezik az emberrel – a fejőgépből a tartályba megy, lehűtik öt fokra, úgy viszik el. Literjét 89 forintért adják el Mosonmagyaróvárra egy olasz tulajdonosnak, aki mozarellát készít.

Minőséget kell előállítani, tíznaponta jönnek ellenőrizni, Pestre küldik a mintákat. 104 tehén van az állományban, közülük nyolcvanat fejnek, a többi – ahogy a gazda mondja – szárazon áll. Kimegyünk a fejőből, a karámban meg kell igazítani az almot. Amíg a szalmát villázgatom, Németh László a régi zsennyei életről mesél. A 60-as évek végén itt forgatták a Huszárik Zoltán Szindbád című filmjének egy részét Krúdy Gyula történeteinek felhasználásával. Az operatőr Sára Sándor volt, a főszereplők Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva és Dayka Margit. Akkoriban felkapott hely volt a kastély, sok művész jött a fővárosból, festőművész, grafikus, szobrász, zeneszerző. A 80-as években megvették a faluban megüresedett parasztházakat, felújították, sok időt töltöttek itt. A kastély mellett rendszeresen elvonult a csorda, akkoriban még több tehenet tartottak a házaknál.

Legenda lett a faluban abból a kis epizódból, hogy az egyik művésznő megkérdezte a gulyást, miért ugrik fel egyik tehén a másikra. Szép Antal bácsi, aki hajtotta az állatokat, szégyenlős ember volt, nem mert beszélni az üzekedésről, hanem azt mondta: „Azért, mert látni akarja, hol megy a csorda eleje.” Támaszkodom a vasvilla nyelén, úgy nevetek. Mindjárt abbahagynám, ha odébb kéne lapátolni a szemközti hatalmas trágyakupacot, de nem kell. Ezzel szórják meg a 80 hektár saját és 120 hektár bérelt földet, a szerves trágya jót tesz a talajnak, savanyodik tőle, jobban bírja az aszályokat és bővebb termést ad. Sokkal költségesebb kijuttatni és beforgatni, mintha műtrágyáznának, de a családnak megéri ez a minőség: búzát, kukoricát, repcét termesztenek, és sok pillangós lucernát, mert a tehenek ezt eszik a réti szénán kívül.

A gazdaság férfitagjainak munkáját három alkalmazott segíti, a feleségek pedig adják a hátteret: végzik a papírmunkát, a beszerzéseket. A három unoka – Dávid (12), Kornél (9) és Hédi (3) – megfigyeléseket végez, és a bocikat felügyelik. Bemásznak a ketrecükbe, ahogy most én, és segítenek itatni: tíz napig cumisüvegből, utána nyolchetes korukig kis vödörből. Aztán átszoktatják őket takarmányra, és mehetnek az istállóba a felnőtt állatok közé.

Németh László magyaráz: ez nem „dajkatenyészet”, azért nincsenek a kicsik az anyjukkal. A huszonöt borjút istállón kívül helyezték el, egyenként, az úgynevezett Steinmann borjúnevelő ketrecekben, így kevesebb a betegség. Be tudnak bújni a ketrecekhez tartozó műanyag házikóba, jól tűrik a hideget, a gazdák csak azt nem engedik, hogy rájuk fagyjon a vizes csapadék, akkor bemenekítik őket.

Az elletés nem a majorban történik, hanem bent a faluban, a háznál, ahol a család lakik, lent a szülők, fent a gyerekek, a mellettük lévő házban a fiáék. Az itteni istállóban húsz tehén áll ellés előtt, 40 egyévesnél idősebb borjú legel kint. A 15-16 hónapos növendék üszők már mesterségesen megtermékenyíthetők, kérésre Meggyeskovácsiból jön az inszeminátor, aki a környékbeli falvakban dolgozik.

Megtudjuk azt is, hogy a tejtermelő gazdaságok azzal küzdenek, hogy kevés a munkaerő, hiába akarják jól megfizetni az állatgondozókat (egy fejő például nettó 200 ezer forintot kap). Alig akad ember, akinek ne lenne büdös ez a munka. A húshasznú állatoknál azért könnyebb, mert ott mindent lehet gépesíteni, de a fejésnél kell az emberi beavatkozás. Igaz, a legmodernebb gazdaságokban már fejőrobotokat kezdenek alkalmazni Magyarországon is. Németh László elmeséli, hogy 42 évvel ezelőtt négy tehénnel kezdett, az édesapjától maradt rá: megörökölte és benne maradt. Aztán lett 8-10-12, illetve egyre több állat, minden hónapban állandó bevétel volt belőle, abból tudtak fejleszteni. A gyerekek is együtt élnek a gazdasággal, szeretik az állatokat. Az unokák úgy látják: „a papa megalapozta a jövőt”, az egyik kisfiú már sajtüzem kialakításáról álmodik.