A kutyasétáltatás mintájára ma már embereket is sétáltatnak

Áprilisban történt, hogy felfigyelt arra a hírre, miszerint Amerikában van ilyen. Akkor még volt munkahelye, de egyre motoszkált a gondolatai között, hogy embersétáltatással sze­retne foglalkozni, ez lenne számára testhezálló. Kábelszerelőként dolgozott húsz évig az egyik szombathelyi cégnél, nehéz fizikai munka volt, nemrégiben azonban fájni kezdett a keze, nem tudta vállalni tovább. Elmesélte a barátnőinek, hogy mit forgat a fejében, támogatták, mivel tudják róla, hogy jól rá tud hangolódni a másik emberre, szívesen beszélget különböző témákról, nyitott, segítőkész, könnyen barátkozik, hamar meg tudja szerettetni magát. Egyiküktől megtudta, hogy a munkaügyi központban lehet támogatást szerezni induló vállalkozáshoz.

Felkerekedett iker­vári otthonából, bement a sárvári hivatalba, és elmondta, hogy embersétáltató szeretne lenni. Tágra nyílt az ügyintézők szeme, hogy az meg mi a csuda, de elgondolkodtak rajta, sőt már ők adtak ötleteket, hogyan lehetne ezt kivitelezni. A kérdésre is, hogy belefér-e ez valamilyen vállalkozási formába, az volt a válasz: „fizikai közérzetjavító szolgáltatás” (akár például a masszőr), így természetesen az adóhivatal felé bejelentett, tevékenységi körbe besoroló kódja is van. Ildikó a Facebookon is reklámozza a szolgáltatását, és amikor vádaskodnak, hogy ez csak „pénzlenyúlás”, nyugodt szívvel, nyilvánosan felel a kommentelőknek, hogy ez egy hivatalosan bejelentett vállalkozás, amihez reklámszakember és könyvelő munkája is kapcsolódik. Számított a rosszmájú hozzászólásokra, de megbirkózik velük, végeredményben ők is csak az embersétáltatás posztjainak nézettségét növelik.

Többen azon berzenkednek, hogy ez a tevékenység a kutyasétáltatással párhuzamos, de érdemes eltöprengeni azon, hogy ez vajon tényleg negatívum-e, hiszen az ebek az embernek sokszor jobb barátai, mint más emberek, érzelmileg, figyelmességben sok­szor többet adnak, mint a közvetlen környezet, igazi társak tudnak lenni, nem véletlenül tartunk otthon kutyákat. A finomítás kedvéért azonban ez lett a végső megnevezés: embersétáltató sétapartner.

Habár Ildikó Ikerváron lakik, az embersétáltatás Szombathelyre koncentrálódik, itt szeretné elkísérni az embereket az útjaikon, amerre kérik. Eddig két ismerőse ment el vele sétálni, készítettek közös fotót is, kitették a közösségi oldalra. Az egyikükkel a Fő térre mentek, ott beültek egy kávézóba, jót beszélgettek, aztán hazakísérte a hölgyet a férjéhez. A másik nő is férjezett volt, és Ildikó is párkapcsolatban él. Vagyis: az embersétáltatás nem kifejezetten a magányosan élő, idős nénik sportja, nem a szociális háló eleme. A társaságban eltöltött időről van szó, a társalgásról – és aki kipróbálta, tudja: séta közben nagyon jól lehet beszélgetni –, sokszor egy idegennel könnyebb szót érteni, mint a hozzátartozónkkal. Sokan élnek családban, de minimális kommunikációval, a közösségi oldalon előbb posztolják a gondolataikat és a képeiket, minthogy egymás között megosztanák.

Családban élő ember is lehet magányos – nem mi szenvedünk hiányban, hanem a hiány szenved bennünk alapon –, illetve bárkinek adódhatnak olyan napjai, amikor jó lenne „külső szemlélővel” megbeszélni a dolgokat. A diszkréció természetesen magától értetődik. Mindenesetre ez a közösségi oldalon megszokottá vált „kirakatépítéshez” képest – ahol mindenki csak pozitív képet fest magáról –, egy másik irány: vészcsengő a társadalomnak, hogy az embersétáltatás, mint olyan, egyáltalán felmerül, de szándékában ismét a tényleges emberi kontaktok felé mozdul el.

Talán nem lesz könnyű bejáratni, meg kell barátkozni az embersétáltatás gondolatával, ki kell, hogy épüljön iránta a bizalom, nyilván sok tapasztalat alapján. Nem a vállalkozó, hanem az idő dönti el, hogy ez a mai magyar társadalmi valóságban – amely sok tekintetben feleslegesen előítéletes és képmutató – működhet-e. A sétakör végén abban maradtunk Ildikóval, hogy feltétlenül szóljon, amikor először betelik időpontokkal a sétapartneri naptárja. Talán már tavasszal.