Hetvenöt év után találta meg háborúban elhunyt édesapja sírját egy nagysimonyi férfi

A II. világháborút követő években családom apai ágon szétszakadt. A családdal csak halvány érintkezések voltak. Szüleim Budapesten éltek. A velem erősen áldott állapotban lévő anyámat, négyéves bátyámmal az orvosok a főváros ostroma előtt vidékre tanácsolták (és még sok mindenkit, akinek vidéki rokonai voltak).Így kerültem ide, nagyanyámhoz, Nagysimonyiba, ahol 74 éve élek.

Unokahúgomnak köszönhetően fontos, családomat érintő információhoz jutottunk: egyrészt megtudtuk, hogy apai nagyapám 1915. március 19-én Oroszországban, az ufai hadifogolytáborban meghalt.

Nagyanyám özvegyen felnevelt négy gyereket, köztük apámat. Apám, aki részt vett az elcsatolt területek visszafoglalásában, végigharcolta a világháborút. Megjárta Oroszországot, a Don-kanyart, távolsági légifelderítőként és hazatért. (Én 2006-ban öt katolikus pap vezetésével bejártam a doni harcok temetőit.)

Apám 1944 novemberében a Balaton-felvidéki és székesfehérvári harcokban olyan súlyos sebesülést szenvedett, hogy november 27-én a székesfehérvári csapatkórházban meghalt. Adatai csak az úgynevezett dögcédula alapján ismertek. A háborús körülmények miatt anyámat nem tudták értesíteni.

Én 74 éves vagyok, a bátyám 79. Apánkról csak annyit tudtunk, hogy utolsó állomáshelye 1944. november 16-án a Veszprém megyei Peremartonban volt. Most jutott tudomásunkra, hogy sírhelye a székesfehérvári Szentlélek katonai temetőben van. Megtaláltuk a sírját!

Február 17-én teljes családommal ott, együtt voltunk. Bánatunk volt, van, de ennyi év után nagy megnyugvás, hogy tudjuk, hova kell letennünk a tisztelet és az emlékezés virágait.

Arra biztatom hasonló sorsú társaimat, hogy ne adják fel, „még mindig nem késő”. Keressetek, kutassatok és találtok!

Lovag, vitéz Szlama József