Emlékezz az emberre! – Gyakorlati tanácsok alzheimeres beteget ápolók részére

Az Alzheimer Café sorozat iránt nagy az érdeklődés azok részéről, akik otthonukban vagy környezetükben demens családtagot ápolnak. A hallgatóság soraiban már feltűnnek visszatérő arcok, de fontos hangsúlyozni, hogy a családias rendezvény nyitott, a havonkénti alkalmakra ezután is szívesen látnak minden érdeklődőt. A helyszín a Gagarin utca 24. szám alatti idősek klubja.

Csiba Erzsébet előadásából nagyon sok hasznos, életszerű ötletet meríthettek a részt­vevők, hiszen Mosonmagyar­óváron egy olyan intézetben dolgozik, amely demens bentlakó betegeket ápol. Bizonyára az ő munkájának is köszönhető, hogy a település, az országban egyedüliként, elnyerte a demensbarát város címet. Ott már több éve működik hasonló klub, amely segít a hozzátartozóknak, hogy a betegápolás nehéz útja egy kicsit könnyebb legyen.

Az előadó elöljáróban leszögezte: nagyon fontos, hogy a beteg környezetében élők minél több tudást szerezzenek az Alzheimer-kórról vagy a demencia esetleges más válfajáról. Tudatában kell lenniük, hogy ez az állapot megváltoztatja az illető személyiségét. Belül, a mélyben ugyanaz marad, ennek ellenére furcsa viselkedést produkál, nem ismeri fel szeretteit, vagy akár ellenük fordul. Ezért is lényeges, hogy aki a beteget ápolja, ismerje jól az ő korábbi életútját. Csiba Erzsébet így fogalmazott: felejtsd el a demenciát, emlékezz az emberre!

Megkérdezték demens emberektől, ők milyen gondozót látnának szívesen maguk mellett. Maguk is ezt mondták: legyen barátságos, hiteles, türelmes, megértő, és mindenek­felett ismerje a betegséget. Íme néhány hasznos tanács, amellyel nagyban megkönnyíthetjük a beteg és a magunk életét az akár évtizeden át is elhúzódó betegség időszakában. Tudomásul kell vennünk, hogy az életünk megváltozik, s a lehetőségekhez mérten a beteghez kell igazítani az épített környezetet is. Az előadó tréfásan mondta: amikor építkezünk, lépcsőkkel, küszöbökkel, tetőtérrel, még nem gondolunk rá, hogy egyszer családtagunknak vagy akár magunknak ezek idővel akadályt fognak jelenteni. A beteg környezetéből – kicsit hasonlóan a kisgyermekéhez – el kell távolítani a szőnyegeket, lábtörlőket, bonyolult elektronikus kábeleket, az instabil bútorokat. Általánosságban kerülni kell a zsúfoltságot, hiszen minden bútor egy újabb balesetforrás. Mivel a demens beteg éjszaka sokszor felkel, hasznos lehet jelzőfény elhelyezése, főleg a fürdőszobában. Ha egyedül van otthon, ne feledkezzünk meg füst- és szén-monoxid-­érzékelőről, biztonsági konnektorfedőkről, szereljünk fel kapaszkodót a lépcsőhöz, a fürdőszobába. Felhívta a figyelmet, hogy lépcsőliftet vagy más költségesebb kelléket érdemes kölcsönözni vagy használtan beszerezni.

Az idős családtag tájékozódását segíti, ha az ajtókat és a főbb használati eszközöket felcímkézzük, kifüggesztjük a lakásban a fontos telefonszámokat és alapvető információ­kat, a veszélyes eszközöket viszont eltüntetjük szem elől. Fontos, hogy az idős ember számára adjunk valamilyen hasznos, manuális elfoglaltságot, és minél többet vigyük a friss levegőre. A kertet is alakítsuk ki ennek megfelelően, és ne riadjunk vissza attól sem, hogy elkísérjük olyan helyekre – templomba, piacra –, ahova korábban szívesen járt. Mindennap új élmény lehet számára a régi fényképek nézegetése. A demens beteggel beszélve ne használjunk bonyolult mondatokat, szóljunk hozzá magabiztosan, nyugodtan, mosolyogva. Ha kérdezünk, eldöntendő kérdést tegyünk fel, például: bableves legyen vagy burgonya? Ezzel megadjuk neki a döntés lehetőségét, de mégis egyszerűbben választ, mintha neki kellene kitalálnia, hogy milyen leves legyen. Semmiképpen ne vitatkozzunk vele, ne gúnyoljuk, ne nevessük ki, és hátulról soha ne érintsük meg, mert lehet, hogy ő gondolatban valahol máshol jár, és nagyon megijesztjük.

És hogy mindezt hogy viseljük el, hogyan óvjuk meg saját lelki egészségünket? Az intézményvezető jó néhány túlélési technikát is megosztott a hallgatósággal. Figyelmeztetett rá, hogy a napi huszonnégy órás szolgálat mindenki erejét felemészti, mindenkinek szüksége van egy kis én-időre, amikor egy kávét, egy fürdőt, sétát vagy más kikapcsolódást megenged magának. Ne vállaljuk a mártír szerepet, igenis kérjünk rövid időre segítséget valamelyik hozzátartozótól vagy akár egy szomszédtól. Legyünk rugalmasak: ha ő valamit másképp csinál a mama vagy a papa körül, mint ahogy mi szeretnénk, ne essünk kétségbe! Vegyük igénybe az elérhető külső forrásokat, mint a házi gondozás, ebédszállítás, nappali ellátást nyújtó klubok, intézmények. Nagy segítségünkre lehetnek az önkéntesek, a karitatív szervezetek, keressük meg őket bátran! Éljünk a gyalogló- és táncklubok és az infokommunikációs eszközök adta lehetőségekkel, és látogassuk olyan sorstársak közösségét, mint amilyen az Alzheimer Café.

A legközelebbi előadás május 9-én hasonlóan izgalmasnak ígérkezik: Somorjai Ildikó szociológus a demens betegekkel folytatható kommunikációról fog beszélni.