Bemutató

2019.08.16. 20:30

Karneválszínház: Keresztapa-koktél a Hotel Brighellában

A végén pont oda jutunk, ahonnan elindultunk, de közben történik egy és más. Például mintha föltűnne egy pillanatra a színen Hacsek és Sajó. Mertz Tibor helyben-csárdást jár, Gonda Kata megállítja az időt. Goldoni újratöltve a szombathelyi Karneválszínházban, a megyeháza udvarán.

Ölbei Lívia

Olyan, mintha Shakespeare Rómeó és Júliája (szerelmes fiú megöli szerelme testvérét stb., stb.), csak éppen boldog véggel. De nem is ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy a kialakult szokásrend szerint a Karneválszínháztól mindenki felhőtlen (és esőmentes) szórakozást-szórakoztatást vár el, és meg is kapja az idén a Weöres Sándor Színház színészei meg a két vendég, Bezerédi Zoltán és Mertz Tibor által. A felhőtlenséget biztos, az esőmentességet talán.

Fotók: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház

Az csak némiképpen pikánssá teszi a helyzetet, hogy Réthly Attila rendező és Hamvai Kornél fordító – vagy inkább a 18. századi korszakváltó szerző mai magyar hangja – pont Goldonival éri el a kívánt hatást. Goldoni, a nagy színházi újító, a reformer, aki a commedia dell’ arte hagyományaitól elrugaszkodva hoz létre valami mást; valamit, ami eltér attól, amit mindenki ismer – ami éppen ezért számíthat az erőteljes ellenállásra is. Típus helyett jellem, maszk helyett pőre emberi arc, rögtönzés helyett (nagy nyelvi erővel) megírt szöveg, mese helyett reális emberi kapcsolatháló – ez már a polgári társadalom, a maga veszedelmes viszonyaival. Goldoni nem bírta Velencében, Párizsba költözött.

A Főnök meg én meg a főnök Két úr szolgája címen ismerős és ahogyan korábbi fordítója, Magyarósi Gizella mondja, ez az 1745-ös színdarab fordulatot jelentett a rendkívül termékeny Goldoni pályáján, de elsősorban nyelvi értelemben. Vagyis: itt még inkább fölismerhetők a commedia dell’ arte-figurák. A karneválszínházi előadás rendezője, Réthly Attila és a darab fordítója, Hamvai Kornél mintha éppen ebben a kettősségben – commedia dell’ arte-közelség, nyelvi erő – látta volna meg a lehetőséget. Hamvai Kornél mai maffiatörténetet csinált a sztoriból, Truffaldinót (Arlecchinót) megtette tűzpiros motoron száguldozó pizzafutárnak, a helyszínt pedig áthelyezte Velencéből Tarantóba, abba az itáliai városba, amelynek nevében a tarantula rejtőzik: egy Goldoni-darab pedig tud csípni, de nagyon. Bár most inkább simogat, néha nyelvet ölt; jó, alkalomadtán szúr is egy kicsit. Ez itt a színpad, legyen Velence, Taranto vagy Szombathely.

A „lány fiúruhában a saját bátyjának adja ki magát” című régi fogás ma már egész más asszociációkat kelt, mint a saját korában; bizonyos szempontból semmi jelentése és jelentősége nincsen. És mégis. A karneválszínházi előadás mintha visszatérne a maszkos időkhöz (amikor még nem volt divat a színházépület). Nagy Cilinek (Beatrice) jó játék eljátszani a saját bátyját: reszelős hang, laza tartás, sötét szemüveg – öröm nézni.

Beatrice külső-belső maszkjánál talán csak Gonda Kata-Smeraldina maszkja tökéletesebb. Az okos és csúnya lány szerepét olyan ártatlan, finom odaadással (eltartással) és eleganciával játssza, hogy – öröm nézni. Abból meg a dramaturgiai szerkezet átvilágítása következik, hogy az előadásban Smeraldina birtokolja az „időkapcsolót”, képes megállítani a pillanatot, és ehhez még az ördöggel se kell lepaktálnia. (Vagy mégis?)

A sokszori jelenetváltás meg a Hotel Brighella bárjában játszódó jelenetek sorában egyszer csak mintha nem is megállna, inkább megint visszafelé pörögne az idő: az egyik asztalnál Don Rafael – Bezerédi Zoltán, aki nemrég az Alvilág című filsorozatban játszott budapesti maffiafőnököt –, a másik asztalnál Doktor Lombardi – Jordán Tamás: a dialógusuk Hacseket és Sajót idézi. Van varieté-hangulat és zöld-fehér-piros bábszínház is. Az a minimum, hogy jó újra látni az ötletelő, folyton résen lévő hoteltulajdonos, Brighella szerepében Mertz Tibort – ráadásul az a hetyke helyben-csárdás monológ közben mindent visz. Jámbor Nándor derekasan és határozottan megbirkózik a két főnökkel (végül talán még a maffiába is bekerül), de a legjobb, hogy Smeraldina szerelmét elnyeri. És az is a legjobb, amikor dalra fakad: hogy egy olaszos előadás ne múljon el napsugaras melódiák nélkül.

A két főnök – Beatrice-Nagy Cili és Florindo-Orosz Róbert – persze egy pár, de ezt sokáig csak a közönség tudja: lehet drukkolni. (Főleg, hogy Florindo informatikus, Orosz Róbertnek pedig a finom komédiázás a vérében van.) A másik két szerelmes – Clarice: Dunai Júlia, Silvio Lombardi: Balogh János – az előbbiekből következően végül szintén összeborulhat: így kezdődik a történet, csak a szerző mindent összezavar. (Kockán forog néhány millió is; euróban.) De ezt nem bogozni, inkább nézni kell. A kérdés az, hogy az előadás időtartama alatt (kb. két óra) most akkor történik-e valami, vagy működésbe lépett Truffaldino ars poeticája, illetve Smeraldina időkapcsolója – és ez az egész nem más, mint egy röpke pillanat.

Hogy mi volt az a jótétemény, aminek fejében Don Raffael odaígérte Beatrice bátyjának Claricét, az unokahúgát, soha nem derül ki. Minek. Azon viszont nem csodálkoznánk, ha szemfüles vendéglátóipari egységek árulni kezdenék a Keresztapa-koktélt. (Állítólag Marlon Brando kedvence volt az amarettó, azt itta a Keresztapa forgatásán. Ebből lett a Keresztapa-koktél. Ilyen utalásokkal dolgozott Goldoni is.)

A finálét sok Margherita-pizza koronázza meg. Vagyis sok doboz, de: „csomagodat ne bontsd ki”. A színpadon minden jel; Velich Rita csodálatosan csiricsáré, mai commedia dell’ arte-jelmezei is. És van egy röpke pillanat, amikor nézzük egymást: a színészek meg a közönség. Talán véget sem ér.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában