A fiatal Paulin a haját adta valakinek, akinek nagyobb szüksége van rá

A város központjában lévő zeneiskola minden ajtaja mögül kihallatszik valamilyen hangszer zaja: dobolnak, szaxofonoznak, de honnan jön a fuvolaszó? A folyosókon bolyongva egyszer csak egy nyitott ablakon át száll be a keresett hang – egy másik épületből. Letekergünk a lépcsőn, irány a másik bejárat, megyünk a lágy fuvolaszó után, mint a mesében. Végre megvan a megfelelő ajtó, bekopogtatunk, és ott áll Vincze Eszter mellett a kottára figyelve az immár rövid hajú lány, Paulin, elmélyülten játszanak…

„Elkezdődött a tanév, jönnek sorban a kis fuvolisták, mesélik, ki merre járt, mit csinált a nyári szünetben. Paulin gyönyörű kislány, indiai apukájától örökölte fényes, fekete, dús, derékig érő haját. Most állig érő „bubifrizurával” jött az első órára. Haját egy rákos beteg kislánynak ajándékozta! Csak megöleltem, és elfordultam, hogy ne lássa a könnyeimet… Ha valaki kérdezi, miért jó pedagógusnak lenni, akkor azt mondom, ezért!!! Ismerhetem és taníthatom Paulint!” – írta a fuvolatanárnő a közösségi oldalra. Ezért kértünk előzetesen engedélyt egy interjúra a 16 éves Paulin szüleitől. Az édesapjával, Sunil Manuellel személyesen is sikerült megismerkedni, mert ott várta a zeneiskola előtt…

Vincze Eszter 1995-ig a szombathelyi szimfonikus zene­karban játszott. 1990 óta tanít fuvolát Ausztriában, 1997-ig szerződéssel, azóta kinevezett tanárként, teljes állásban. 1998-ban szerzett egyetemi diplomát Grazban. Átlagosan évi 55-60 tanítványa van, hetente egyszer jönnek órára. Amint mondja, hihetetlen, de Paulin a nyolcadik éve jár hozzá.

Az ifjú hölgyet kérdezgetjük, aki Bécsben született, az Oberwarthoz közeli Eisen­zicken­ben lakik a családjával. Indiai édesapja keresztény misszionárius, alsó-ausztriai édesanyja könyvelő, de most tanul, mert lelkipásztor mellé szeretne menni asszisztensnek. A saját házuknál van egy kis kápolna, amely napi 24 órában nyitva van, bárki bármikor használhatja, mindennap jön valaki imádkozni.

Kéthetente rendeznek sokakat vonzó programokat misével, közös imádkozással. Paulinnak három húga van: Zeline (14), Clara (12) és Rita (9), valamennyien tanultak vagy tanulnak valamilyen hangszeres zenét. Indiai nagymamájukhoz nem tudnak együtt kiutazni, mert az nagyon drága lenne – amíg kicsik voltak, gyakrabban mentek –, a fuvolista lány két éve volt utoljára az édesapjával. Ha kimennek, a nagynénjüket és három fiú unokatestvérüket is meglátogatják. Az indiai nagypapa már nem él, a mami pedig nyugdíjas, aktív korában kozmetikus volt, és ma is szeret a szépészettel foglalkozni.

Paulin tíz évig növesztette a gyönyörű haját. Levágatásának gondolatával egy-két éve foglalkozott már, amikor fél évvel ezelőtt meghozta a döntést: frizurát vált. De nem szerette volna, hogy csak a kinézete legyen fontos, hogy egyszerűen csak úgy „eldobja” a haját, hanem oda akarta adni valakinek, akinek szüksége van rá. Talált egy egyesületet, amely egyebek közt rákos betegeket támogat, és az átmeneti kopaszság eltüntetésére hajat is elfogadnak.

– Egy barátnőmmel mentem a fodrászhoz, aki lefilmezte a vágást. Kicsit megijedtem, amikor összefogták copfba, és tudtam, hogy mind­járt le fogják nyisszantani. Nagy döntés volt. Aztán megbarátkoztam az új frizu­rámmal, most már jól érzem magam. Szabad felhasználásra adtam oda a copfot, a személyiségi jogok miatt számomra ismeretlen kell, hogy maradjon, aki kapta. Minimum negyven centiméteres kellett, az enyém legalább ötven centiméter hosszú volt. Sajnálom, hogy nem tudhatom pontosan, kié lett, csak remélem, hogy egy olyan kislányé, akinek nagy szüksége volt rá – mondja Paulin mosolyogva.

Paulin még elmeséli, hogy jár egy katolikus közösségbe, ahol szintén zenél, gitározik, zongorázik, játszik ukulelén és énekel. Ott nem fuvolázik, talán majd később. Zeneiskolai oktatóját, Vincze Esztert nagyon szereti, úgy fogalmaz: a legjobb fuvolatanárnő, akit csak kívánhat magának az ember.