A doni katasztrófára emlékeztek a pápai keresztnél a Martineum udvarán

A Martineum Felnőttképző Akadémia udvarán lévő pápai keresztnél az MH 83. Poppr Emil Területvédelmi Zászlóalj katonái és a Szombathelyi 11-es Huszár Hagyományőrző Egyesület huszárjai díszelegtek, önkéntes tartalékosok voltak a zászlókísérők a nemzeti lobogó ünnepélyes felvonásánál. Prikazovics Ferenc Pilinszky Apokrifjét mondta, a megrázó sorok keményen kopogtak a mínusz egy-két fokos, de napsütötte hidegben: „Mert elhagyatnak akkor mindenek…” A megemlékezésen részt vett egy ülve is a botjára támaszkodó idős úr, Szimedli József doni túlélő, aki kérdésünkre elmondta: 1920-ban született, március 16-án lesz száz esztendős. Celldömölkön lakik, a lánya hozta el a szombathelyi ünnepségre, minden évben el szokott jönni.

Hősök voltak-e vagy áldozatok?

A kegyeleti megemlékezésen dr. Nemény András, Szombathely polgármestere arról beszélt, hogy az időben távoli események és a ma valósága között egyre nehezebb valódi, érzésekben is megnyilvánuló kapcsolatot találni. A Donhoz küldött magyar fiatalemberek tragédiájáról szólva elmondta, hogy az egyikük a nagyapja volt, aki mesélt a rémületről, mikor rájöttek, milyen csapdába kerültek, a német katonák gúnyos mosolyáról, amikor nem vették fel őket a teherautókra. A borzasztó hazaútról, amikor egy darabig vitték a társukat, aztán nem bírták tovább, a félig üres konzervdobozról, aminek tartalma napokig volt többük eledele, a csontig hatoló hidegről. Arról, hogy amikor már majdnem hazaértek, akkor kerültek orosz hadifogságba. A szökésről, amikor géppuska sorozattól fenyegetve futottak be az erdőbe, és a hazaérkezésről, amikor sírva ölelte meg az édesanyját.

-Az új rendszer nem várta őket vissza. De a túlélőknek megadatott, hogy elmeséljék az unokáiknak, hogy mi történt. A családok többségének csak a bizonytalanság volt, hogy messze a távolban elesett a fiuk – mondta a polgármester, feltéve a kérdést, hogy hősök voltak-e vagy áldozatok? – Mindkettő igaz lehet. Úgy indultak el, hogy hitték: a hazáért harcolnak. De a halálba mentek, dicstelenségre ítélve.

Emlékezés

Az emlékezők virágokat helyeztek el a keresztnél, fejet hajtottak az emléktáblánál, majd részt vettek a Kálvária templomban a Donhoz küldött katonákért tartott szentmisén, amelyet dr. Székely János, a Szombathelyi Egyházmegye megyéspüspöke celebrált. Az imádság előtt köszöntőt mondott dr. Kövér István, a Recski Szövetség Országos Elnökségi tagja és a Nyugat-dunántúli Szervezetének elnöke, ünnepi beszédet Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke, aki számba vette az utóbbi évek szakirodalmát, amely próbálja tisztázni mi is történt a Don-kanyarban. A megjelenő kötetek között kiemelte Kuntár Lajos, a szombathelyi haditudósító Véres Don című harctéri riportkönyvét, amely 1943-ban jelent meg először. 1945-ben betiltották, íróját vizsgálati fogságba vetették, évtizedekre megbélyegezték. Az egykori hadapród újságíró életcélja lett, hogy a könyvet újra kiadassa. Erre a Vasi Szemle vállalkozott 2003-ban. Az elnök összehasonlította: most mínusz egy-két fokban álltunk kint, és mindenkinek fázott a lába, elképzelni sem tudjuk, milyen mínusz 30-40 fokban, másfél méteres hóban harcolni, lovat itatni, meleg ételt előállítani, mikor a puszta lét is életveszélyes, mert tíz-húsz perc alatt megfagy az ember. A Don-kanyarban 25 ezer ló is odaveszett, ez annyi, mint a mai Magyarország teljes lóállománya… Majthényi László korabeli dokumentumokat is áttanulmányozott a megemlékezésre készülve, naplókat, tábori képeslapokat olvasott. Azokból idézte a nagyon emberi epizódokat, hogyan lehetett túlélni a hideget (összehúzódtak négyen-öten egy takaró alá), hogyan nem vették észre, ha valaki állva megfagyott (csak akkor esett össze, amikor hozzáértek), hogyan őrültek meg a katonák, akiket aztán lelőttek vagy agyonvertek. A magukat is alig vonszoló emberek végül már semmit nem tudtak vinni, csak az életösztön tartotta mozgásban a lábukat. A mínusz negyven fok velőig hatott, és lebénította az agyat is. A géppuskás az édesanyjának írt, mielőtt meghalt: „Mire a lapot megkapod, már nem fázom, és elmúlik az éhségem is. Az utolsó mosolyomat tudom neked adni.”