A szombathelyi Zanati úti hajléktalanszálló orvosa őszintén beszélt pácienseiről, munkájáról

A hajléktalanszállón működő jól felszerelt rendelő és a hozzá tartozó férfi – és női betegszoba 2005 óta külön körzet, külön működési engedéllyel, pecséttel. Elsősorban a szálló lakói járnak ide ügyes-bajos dolgaikkal, de természetesen utcai hajléktalan is megfordul a rendelőben. – Nagyon nehéz időszak volt, amíg rájöttem, hogy ez az ellátás egy egészen más szemléletet és hatalmas türelmet igényel – magyarázza a doktornő.

– Tekintve, hogy különösebb szociális előképzettségem nem volt, sok élettörténetet kellett megismernem, mire rájöttem, hogy a legtöbb hajléktalan ember már alapjában valamilyen súlyos, krónikus betegséget hordoz. Magas vérnyomás, cukorbetegség, májkárosodás…

Nekem, bármilyen nehezemre esett, meg kellett tanulnom, hogy mindig azt kell elsődlegesen megoldani, amit kér tőlem, amiért aktuálisan bejött hozzám. A hajléktalan is lehet lázas, torokfájós, lehetnek gyomorpanaszai, mozgásszervi problémái. Persze, hogy az ember a krónikus bajt is szeretné rendbe tenni, de először az akut panaszokat kell orvosolni.

A doktornő nem rejti véka alá, hogy a betegek jelentős részénél egy brutális mértékű alkoholizálás és az ebből fakadó betegségek vannak a háttérben, amivel nem a háziorvos dolga megküzdeni. Keresztény szemléletű doktor lévén, tizenhat évi sok-sok beszélgetéssel a háttérben meglepően toleránsan tekint erre a status quóra. Arra a következtetésre jutott, hogy ezeknél a félrecsúszott életutaknál a múltban mindig valami nagy lelki trauma, zűrös családi háttér, válás, alkoholizáló szülők, drogproblémák állnak, és nincs a közelben olyan rokon vagy barát, aki segítene. Az emberekben felhalmozódó szorongás, feszültség oldásának pedig leggyorsabb módszere az alkohol. Sokan küzdenek depresszióval, személyiségzavarral, ennek kezeléséhez azonban pszichiáter szakorvos is a rendelkezésükre áll.

Nagy munka van benne, de már elfogadják és betartják a játékszabályokat

– A háttérbetegség kezelése a legtöbb hajléktalan esetében lehetséges volna, a baj csak az, hogy ehhez rendszeresség, pontos gyógyszerszedés kellene. Az életmódjuk miatt azonban hiába írják fel nekik, nem veszik be a szívritmust szabályozó gyógyszert, nem adják be maguknak az inzulint. Ha a beteg a saját sorsáért nem tesz, kevés az esély a főbetegség javulására. Néhány esetben a helyzetet az iskolázottság hiánya, a pszichés betegségek is tovább rontják. Ezért van az, hogy sokuk állapota elhanyagolttá válik.

Amikor Morvay doktornő hosszabb ideig kiesett a munkából, nagyon nehezen találtak helyettesítőt. Ahogy az átlagember, úgy az orvos kollégák szemében is nagy az averzió a koszosnak, sebesnek gondolt „hajleszokkal” szemben. Pedig tudni kell, hogy egyrészt a szállón lakók valamennyien átestek tüdőszűrő vizsgálaton, másrészt az orvosi rendelőbe már előkészítve, mosdatva érkeznek a betegek. A doktornő határtalan elismeréssel beszél a szociális munkásokról, akik, véleménye szerint, heroikus küzdelmet folytatnak az utcán élő emberekért. Ugyancsak le a kalappal a szállón dolgozó két asszisztens előtt, akik valóban akár az élősködőkkel is felveszik a harcot és kesztyűben, maszkban bekötözik a legelhanyagoltabb sebet is. Azt is hozzá kell tenni, hogy az ilyen súlyos állapotban levő, utcáról behozott emberek alig tucatnyian vannak, a hajléktalanok zöme szállón, vagy akár albérletben él, dolgozik, csak épp a mindennapi életvitelhez segítő kézre szorul.

– Kutya kötelességem, hogy emberként tekintsek rájuk – mondja Morvay doktornő. – Nagy munkám van benne, de most már elfogadnak, és ők is betartják a játékszabályokat. Ha tisztelettel, de határozottan beszélek velük, ezt kapom cserébe is. Ha az utcán találkozunk, köszönünk egymásnak, de többet ott nem kommunikálunk. Tőlem nem kéregetnek.

A doktornő még hozzáteszi: ügyeletben városszerte találkozik panellakásokban magukra hagyott, nyugdíjas, rossz állapotú betegekkel, akiknek a sorsa épp oly kilátástalan, mint a nyilvántartott hajléktalanoké. Az utóbbiaknak nagy szerencséje, hogy egy erős, jól szervezett rendszer áll a háttérben, amely semmilyen élethelyzetben nem hagyja őket magukra.