A Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett Bukvai Albertné varróműhelyében jártunk

Mennyezetig rakott színes végek garmadája fogadja a belépőt, szabásminták lógnak még az ajtókilincsen is. Bukvai Albertné francia szabóként végzett 1972-ben, aztán érettségizett, később két diplomát is szerzett a műszaki egyetemen: műszaki szakoktatóit és közoktatás vezetőit. 1992-től volt tanműhelyvezető, ő írta az országos szakmai tananyagokat férfi és női szabó szakirányon is.

Foglalkozott divattörténettel; mikor húsz éve a Savaria Karnevál újraindult, neki már akkor is voltak a régi viseletekből szakkönyvei.

Hartbergben kiállítása van maga varrta történelmi ruhákból a keltáktól a labanc korig. Itt a szabóasztalon a Magyar Gazdaságért Díj, amit négy éve adományozott számára a Nemzetgazdasági Minisztérium a kiemelkedően eredményes szakmai tevékenységéért. Mellette a most kapott magasrangú kitüntetés, ami lényegében az életpályáját ismeri el; az oklevél – a köztársasági elnök aláírásával – a Vas Megyei Szakképzési Centrum Oladi Szakgimnáziuma és Szakközépiskolájának gyakorlati oktatásvezetőjének és a Vas Megyei kereskedelmi és Iparkamara korábbi alelnökének szól.

Rajzolt divatlapokat forgatunk a Váci utcai műhelyben – milyen jó volt ezekből tanítani, a gyerekek jól látták benne a szabásvonalakat -, Lyon és Milánó textilvilágát idézzük, ahol Edit megfordult, és a tapasztalatait itthon hasznosította; valamint a trendekről, amelyek régen négy évszakhoz kötődtek, ma kettőhöz: egybefolyik a tavaszi-nyári, és az őszi-téli. A varrónő arról beszél, hogy a kifutón látható modellek két év múlva jelennek meg az utcán, öt év múlva pedig olcsón gyártott tömegcikké válnak jóval alacsonyabb minőségben. Előfordul, hogy egy hernyóselyem blúzt ugyanolyan színben látunk viszont a sarki boltban, de száz százalékos műszálas kivitelben; azokból a pet palackokból gyártva a világ túlsó végén, amit előző évben itt megittunk. Az elektrosztatikus töltésű tömegtermékek világa nem kedvez a drágább egyéni ruháknak, de mindig akad, aki számára ez sikk, és akinek van igénye varrónőhöz járni. Editnek törzsközönsége alakult ki a négy évtized alatt, nem csak az egyedileg szabott-varrt, személyiséghez illő, hosszúlejáratú öltözékek (úgynevezett „örök darabok” miatt), hanem a társasági szokás miatt is. Itt aztán lehet beszélgetni, maga az ember érdekes, akinek a külső megjelenését adja a ruha. Bukvai Albertné oktatóként idén nyugdíjba ment, így mostantól ebben a mini szalonban telnek a napjai. Jelenleg egy esküvői blézer darabjait szabja.

Ahogy végigsimít az anyagon, látjuk, mennyire szereti, ő meg látja az anyag lelkét, azt mondja, mindig rögtön tudja, mit akar varrni belőle.

-Kötözött sonkának hívom a mostani divatot, mert a 38-astól a 44-es méretűig minden nő ugyanazt veszi fel – mondja. – Most nem áll a ruhaiparnak a zászló, nincs magyar alapanyaggyártó, pedig világhírű hazai cégeink voltak. 1994-95 körül mindent felvásároltak az olaszok – megvették a szentgotthárdi selyemgyárat, az óbudai textilgyárat is -, addig működtek, míg az alapanyag raktárak kiürültek, aztán bezárták őket, mert a piac kellett.

Edit feleleveníti, hogy a könnyűiparban több százezer ember dolgozott a rendszerváltozás előtt, és még a 90-es években is. Az árfolyamváltozás tette tönkre, forintban fizették a dolgozókat, de valutában kötötték az üzleteket. A Savaria Ruhaipari Ktsz. Belgiumot és Hollandiát látta el termékekkel, olyan minőségi árut készítettek – például bővíthető, kényelmi autós férfinadrágot -, hogy ma is odafigyelnének rá. A volt Háziipari szövetkezet a legmagasabb árkategóriás női ruhákat állította elő.

-Mikor Lyonban vagy Párizsban jártam, engem úgy azonosítottak, hogy Styl – régen ott volt a tanműhely -, vagyis azonnal összekapcsolták vele Szombathelyt. Párizs áruházaiban Styl öltönyöket kínáltak – tudjuk meg Edittől. Magáról elárulja, hogy „textilterrorista”, úgy vásárol, hogy a nagykerben elővesz egy gyufát, és egy szálat eléget a választott anyagból. Ha hamuvá ég, akkor valódi pamut, ha összeugrik, zsugorodik, akkor van benne műszál. A gyapjút ugyanígy teszteli, olyan szaga van, mint az égett hajnak, ha igazi…

Edit szereti a tiszta selymet, a körbefont fonalból készülő, matt fényű ripszet, a jó minőségű csipkék rusztikusan domború felületét, a textilbőrt, fazonokból a Chanel-t, ami mindig elegáns.

Minden kosztümjét maga varrta, annyi ruhája van, hogy a plafonig érő gardróbjához a férje ruhaliftet készített, hogy ne billegjen már a létrán. Rengeteg cipője is van, azokhoz pedig táska. A divatbemutatókhoz a saját készletéből is szokott vinni kellékeket, amiket aztán elajándékozott a tanítványainak, ha beleszerettek egy-egy darabba…

A varróműhelyben az unokák is gyakran megfordulnak, az egyik még hímzőgépet is kapott, és nem titok: ő varrja bele a monogramot a megrendelők ruháiba.