Amikor már szomjazták a szombathelyiek a vezetékes vizet

Éhen Gyula már polgármesterként, 1898. március 15-én terjesztette elő a szombathelyi vízvezeték megépítését. Az előterjesztést hosszas előmunkálatok előzték meg. Bár az 1898-as keltezésű, az építkezési munkálatok már korábban megindultak. A terveket Farkas Kálmán, a Földművelésügyi Minisztérium osztályvezető mérnöke készítette el. Az építéshez a város a Magyar Jelzálog- és Hitelbanktól vett fel kölcsönöket, törlesztésére pedig lekötötte a „házi kezelésbe vett ital- és fogyasztási adónak” a jövedelmét.

A polgármester dinamikus fellépését az indokolta, hogy Budapesten már 1868-ban megépítették az első vízművet, de a szomszédos megyékben, így Sopronban és Győrben is ebben az időben már ihatták a vezetékes vizet a város polgárai. A nagy lendületű építkezések eredményeként már 1898-ban vezetékes vízhez juthattak a szombathelyiek is.

A víz felszínre hozásának és hálózatba juttatásának technikai részét igen ötletesen oldották meg a szakemberek. Az első kutakat a Perint patak partján, a város északi részén fúrták. Ezen a területen építették meg a vízmű első jellegzetes, kissé kúriaszerű gépházát. A vízmű részeként készült el a város első, hajdanán igen szép, 500 köbméter víz tárolására alkalmas víztornya is. A Jókai park mögötti dombon, a tenger szintje fölött 231, 77 méter terepmagasságban a maradványai ma is láthatók.

A lassan egy és negyed évszázados szombathelyi vezetékes víz főnyomóvezetékének építési költsége 550 135 korona volt. A vízmű a város kezelésében állt. Személyzete – az indulás idején – egy vízvezetéki felügyelő, egy szerelő ellenőr, két gépészsegéd és egy kisegítő gépész volt. Az első évtized gazdasági számadásai szerint a bevételek a kiadásokhoz képest 30 százalékos veszteséget mutattak. A hiányt a város pótolta.

Azonban a veszteséges gazdálkodás ellenére is folyamatosan bővült a vezetékrendszer. Bodányi Ödön városi mérnök 1910 körül megjelent könyve már olyan térképeket közöl, amelyek azt bizonyítják, hogy a főnyomóvezeték mellé fokozatosan kiépült az akkori Szombathely minden fontosabb utcájának vízvezetéke. A vezetékes víz Szombathelyen polgárjogot nyert, olyannyira, hogy 1910. július 4-én a városi közgyűlés már a vízmű bővítéséről tárgyalt. Ennek a bővítési folyamatnak a részeként 1926-ban új, 800 köbméteres víztornyot építettek a mai KRESZ-parkban. A bővítés 1939-ben, sőt a II. világháború alatt is folytatódott. Azonban 1945. március 4-én az új víztornyot két bombatalálat érte. De nemcsak a torony, hanem az üzemraktárak, a nyomócsőhálózat, a tűzcsapok egy része és a csőalagutak is megsérültek. 1595 méter nyomócsövet teljesen újjá kellett építeni ahhoz, hogy az áramszolgáltatás helyreállítása után a vízszolgáltatás is megindulhasson. A vízművet ért kár nagysága 1 616 000 forint volt.

A vízmű újjáépítését követően, 1947-től egyedi kutak fúrásával igyekeztek a vízigényeket kielégíteni. 1956–68 között a sárdéri vízmű kiépítése jelentette a város vízszolgáltatási történetének újabb fontos állomását. Az 1960-tól kezdődő lakosságnövekedés már azt kívánta, hogy a várostól távolabb eső területekről is hozzanak vizet a megyeszékhelyre. Ennek eredményeként született meg a gyöngyösfalui, illetve a Kenéz térségi kútbővítés.

A vízmű növekedésével párhuzamosan növekedett a vízkitermelés is. Míg 1899-ben 440 ezer köbméter, 1910-ben 580 ezer köbméter volt a felhasználható vízmennyiség, addig 1930-ra ez a szám 657 ezerre, 1940-re pedig 840 ezerre nőtt. 1960-ban 2,5, 1970-ben 5, 1980-ban 9 millió köbmétert lehetett felhasználni. 1898-ban a vezetékhossz nem érte el a két kilométert, 1960-ban 93, 1975-ben 221, 1985-ben 304 km volt.