Gyönyörű történet a barátságról, amely ritka ékszer

Gyermekkorom óta ismerem őt. Nem kerestük egymást, mégis találkoztunk. Okos, művelt intelligens ember. Egy veretes padon ülünk, értő figyelemmel hallgatom. (…) Azt mondja, hogy gyermekkora újra lepereg előtte. Valami megnyugtató van benne. Az az érzése, mintha hosszú idő után ismét vele lenne a nagyapja. Az álmokból kevert emlékek nem fakultak meg, minden egyes részlet megmaradt az agyában. Kíváncsi tekintetem arra sarkallja, hogy mesélje el nekem.

„Anyámmal a zöldséges standnál álltunk. Én a pultról elcsent néhány burgonyával zsonglőrködni kezdtem. Amúgy rossz gyerek voltam. A sokadik krumpli eltalált egy szemüveget, mely épp egy idősödő bácsi fején volt. Az üveg megrepedt, használhatatlanná vált. Anyám egy mosollyal lereagálta. Én rögtön átöleltem anyám lábát, nagyon megijedtem. Szorosan öleltem. A bácsi odajött hozzám és a szemem elé tette a szemüvegét. Látod, ezt már többet nem tudom használni. A kezével megsimította fejemet. Éreztem a kezéből áradó melegséget, szeretetet, nem a haragot. Másnap a játszótéren ott ült a padon a rejtélyes idegen. Először háttal, majd szembe fordultan játszottam. (…)

Játék közben a labdám néha- néha nyilván nem véletlenül odagurult a bácsi felé. Aztán ő visszagurította. Talán ekkor vált szorosabbá kapcsolatunk. Aztán már felültem mellé, beszélgettünk, mint mester és tanítvány. (…) Én még akkor nem tudtam, hogy ő az én nagyapám, de egyik délelőtt anyám megmondta, hogy ő az a rejtélyes idegen. (…) Ő édesapám édesapja. Otthon konfliktusdús légkör volt. Titkokra, tabukra derült fény. Milyen sokszor morzsolgattam, ízlelgettem azt, hogy nagyapa, nagypapa. Apám elhagyott bennünket elég hamar, aztán néha megmutatta magát. Anyám egyedül nevelt. Csintalan gyerek voltam, viszont könnyen tanultam. (…)

Sokat járt a papám hozzánk, és én is hozzá. Ahányszor együtt voltunk, szívünk felmelegedett. Később már többet voltam nála, mint otthon. Ott tanultunk és játszottunk a papával. Milyen jókat főzött! Szinte mindenét megosztotta velem, még a titkait is. Ő igazán szeretett engem, mert ha bajban voltam, közel került hozzám, szinte együtt szenvedett velem. Együtt cipelte velem a terheimet. Arra tanított, hogy ha tudok, segítsek a másik emberen. Tanuljak sokat, rendelkezzek nagy tudással, és azt állítsam az emberek szolgálatába. – A tanulás, kisfiam, jó befektetés – mondogatta. (…)

Most kicsit ugrok az időben. Éppen egy továbbképzésen vettem részt, amikor jött a hír: nagyapám kórházban van. Lóhalálában siettem haza. Ott álltam az ágya mellett, már nehezen szakadtak ki belőle a szavak, de hallotta azt, amit mondtam, az ujjával jelezte. Nagyapa, ma reggel megszületett a dédunokád és a te nevedet kapta örökül. Majd tovább őrzi a család folytonosságát. Arcán mosoly suhant át, megmozgatta ujjait, és a szeme vissszaintett. Okostelefonomból kedvenc zenéjét hallhatta. Talán ez erősítette az otthon érzését. A kezét fogtam, és néztem galambősz fejét, sápadt halvány arcát. Tudtam, hogy ő már az út végéhez ért. Már a túlsó parton lehetett. Az utolsó métereket együtt tettük meg. Fölé hajoltam, fejét magamhoz vontam, és az örök barátság jegyében kiszabadult könnyeimmel megpecsételtem. Szerencsére nem járta végig a szenvedés minden bugyrát. A fájdalmát tudták csillapítani. Messzire ment, de az emlékek közel maradtak. A barátság nagyon ritka ékszer. Gyönyörű nyomot hagyott szívemben.

Megfogadtam a kérését. A tudásomat a betegeim javára fordítom, ha tudom, a fájdalmukat csillapítom először. Emberi méltóságukban megalázottság nélküli ápolást biztosítok számukra. A végén megjegyzem, hogy igazi nagyapává nem a hús és vér tette, hanem a szíve.” Megköszöntem a beszélgetést. Úgy váltunk el, hogy a kisfiát nagyapja szellemében fogja nevelni. Ahogy ismerem, így is lesz.

Kiemelt képünk illusztráció.