Köbli Tamás iskolalelkész rendkívül fontosnak tartja, hogy mindig megszólítható legyen

Hamar kiderül, hogy Tamás atya munkájának lényegéről nehéz a Brenner-iskola közösségétől elválasztva beszélni. Meg is kért, hogy találkozónkon vegyen részt H. Pezenhófer Brigitta, az iskola pedagógusa, gimnáziumi tagozatvezető, aki a közösségi élet egyik fő szervezője. Merthogy a helyzet kulcsa leginkább ebben a szóban rejlik: közösség. Az egyház kezdetektől fogva a közösség. Akik az evangéliumot meghallották, közösségbe gyűltek, s az apostolok közössége nyomán mi is hitünket az egyház közösségében éljük meg. Hiszen mindenki vágyik arra, hogy valaki elfogadja, szeresse, meghallgassa, akivel megoszthatja hitét, megbeszélheti élete örömeit, nehézségeit, akikkel közösségben van. Ez a közösség a lelki – szellemi növekedésünk színtere.

– Nekünk, keresztény pedagógusoknak, felnőtteknek, lelkipásztornak az a feladatunk az iskolában, hogy a hitünket, az evangélium értékét, útját megosszuk, minden lehetséges módszerrel közvetítsük a gyerekek felé – kezdi a magyarázatot Tamás atya. Erre rengeteg módszer létezik: lelki napok, szentmisék, közös imádság, egy jó beszélgetés, játék, egymás megszólítása. Ám mindennél fontosabb saját tanúságtételünk. És ez nem csak a pap feladata, és főleg nem csak a hittanórán. Sokan kérdezik tőlem: mit csinálok én itt? Úgy mondhatnám, hogy „úszkálok” köztük, igyekszem jelen lenni. Nemcsak tanórán kicsengetésig, hanem ott vagyok a lépcsőházban, az aulában, az udvaron, az osztálykiránduláson is. Ezt nagyon fontosnak tartom, hogy megszólítható legyek, persze én is megszólítok másokat. Nagyon sokat beszélgetünk, megpróbáljuk meghallani egymást, hogy mi újság van, hogy érezzük magunkat, vagy mik a nehézségeink, örömeink. Nagyon fontos értően jelen lenni egymás számára.

Hogy miről folynak ezek a beszélgetések? Bármiről, ami foglalkoztatja a fiatalokat, minden téma lehet, amire minden ember keresi a választ: a hitünk kérdései, párkapcsolat, szerelem, csalódás, szexualitás, elakadás, családi nehézségek, válás. Brigi szerint minden témába kőkeményen bele kell menni, így alakul ki egy bizalmi kapocs felnőtt és diák között. Itt azért elárulja: sokszor jó, hogy Tamás atyának és több kollégának, nővérnek mentálhigiénés végzettsége is van. – Amikor meg tudjuk hallani, hogy valamelyik gyereknek, fiatalnak nehézsége van, onnantól igazán izgalmas a dolog. Hogy tudjuk a dolgaikat elhordozni, hogyan tudunk rá válaszolni? Nagyon nagy szükség van a kollégák közösségére, a párbeszédre, hogy ne rivalizáljunk, hanem összedolgozzunk és egymásból is töltekezzünk – mondják.

A kölcsönös bizalom és az összhang mellett fontos kulcsszó a jókedv, nevetés. A hitünk örömteli dolog: evangélium – jó hír. Ezt csak örömtelien, nagy reménnyel tudjuk továbbadni. Ezért sokat kell nevetni. Tamás atya úgy látja, manapság párbeszéd, figyelem helyett a kérdéseket, nehézségeket sokszor ajtócsapkodással, sírásos jelenetekkel, hangosan rendezzük. Pedig van ennek egy egészen különleges szép módja, amelynek alapja a közösség megélése: a hallgatás, megértés és megbocsátás színtere, ahol nekem is megbocsátanak, engem is szeretnek.

– Sokat teszünk azért, hogy sokat nevessünk, hogy jó és vidám lélekkel legyünk együtt e falak között – meséli a tanárnő. – A járvány idején minden reggel bejöttünk szentmisére, közös imádságra az iskolakápolnába digitális óráink megtartása előtt. De szívesen megiszunk egy jó kávét is együtt. Így nyáron, mire elérkezik a szeptember, már vágyjuk egymás társaságát, hogy lássuk egymást. Hiányzunk egymásnak, még a szünidei ügyeletek alatt is találkozókat beszélünk meg. Ezzel a szeretetteljes, közösségi hangulattal a szülőket is megkínáljuk.

Tamás atyának jó a kapcsolata velük, megkeresik a kérdéseikkel, mert tudják, hogy nyitott feléjük. Tamás atya úgy fogalmaz: – Azt gondolom, hogy azt az arcát kell megmutatnunk az egyháznak, ami valóban krisztusi, az evangéliumban gyökerező, egymáshoz lehajló, amelyben mi magunk is növekszünk.

– Nagyon boldogok vagyunk, ha közösségünkben születnek papi és szerzetesi hivatások, de nem ez a fő cél. Sokkal inkább az, hogy nagybetűvel írott normális emberek legyenek diákjaink. Nekik elsősorban a mi hitünk, nyitottságunk, odafigyelésünk, a lényünk a nevelő eszköz. Azt pedig a lelki napokon, tanórákon és a hétköznapokban is nyilvánvalóvá tesszük számukra, hogy mindez a bensőnkből, a szívünkből fakad. A reggeli szentmisékben, áhítatokban amikor felolvassuk a napi evangéliumot, s a tudatból, hogy hitünkbe életünk minden eseményében kapaszkodhatunk. A mi hitünkön, rezgésünkön keresztül tapasztalják meg a diákok is azt, hogy Isten a nehézségben is velünk van. Ez persze nagy feladat! Ezért vigyáznunk kell önmagunkra is. A kérdésre válaszolva: a nyári szünet éppen erről szól, hogy karbantartsuk magunkat: megpihenjen testünk, lelkünk – hogy örömmel éljük hivatásunkat.

Kiemelt képünkön: Köbli Tamás, a Boldog Brenner Nevelési Központ lelkésze és Pezenhófer Brigitta, az iskola pedagógusa