A szőlősi Jézus Szíve-templom babája - A kárpátaljai család szálláskereső története Szombathelyen oldódott meg

A szőlősi Jézus Szíve Plébánián találtak otthonra: március 22-én beköltöztek az altemplomban lévő (korábban szolgálati) lakásba, és április 22-re megszületett a kis Fanni.  

Kárpátaljáról, Ungvár mellől jöttek, Nagygejőcről, egy magyarlakta településről.  

- Bepánikoltam, amikor kitört a háború. Szülés előtt álltam, úgy döntöttem, hogy útnak indulunk, és oda megyünk, ahol a gyerekek békében élhetnek, és van jövőjük – mesélte Hajdú Melinda. – Ungváron családi házban éltünk, a szüleim ott maradtak. Ott hagytuk minden eddigi munkánkat. Az autónkkal jöttünk. Nehezen csomagoltam, nem is tudtam mindent összerakni, csak pár darabot tettem az egyes ruhákból a táskákba, és sok csomag pelenkát, mert kisfiam, Áron akkor még nem volt szobatiszta.  

Ennek előtte Melinda volt már Magyarországon többször nőgyógyásznál, gondolkozott azon, hogy esetleg itt szül. Február 27-én a húga családjával együtt keltek útra, az férje már itt dolgozott, ők előbb találtak lakhatást, Melindáék keresték a megfelelőt. Aludtak több éjszakát Fényeslitkén, Budapesten is. Az édesanyja barátnője kezdett kutatni a lehetőségek után, és megtalálta Szombathelyen Tuczainé Régvári Mariettát, a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász igazgatóját. 

A szőlősi plébánián akkor Fekete Szabolcs Benedek atya lakott akkor, ezért őt kérdeztük a különleges helyzetről. 

– Miután megszűnt „káplános” (plébánost segítő fiatal atya) hely lenni a Szombathely-szőlősi Plébániatemplom, az Egyházközségi Képviselőtestülettel úgy határoztuk, hogy a szolgálati lakást ki fogjuk adni kedvezményes áron fiatal, családalapítás kezdetén álló házaspároknak. Mindez kedvező fogadtatásra talált! Az első albérlőink építkeztek, és megürült az egykori kápláni lakrész. Testületi ülésen kezdeményeztem, hogy keressünk újabb lakókat. Két házaspár is majdnem beköltözött már, de időközben megoldódtak lakásgondjaik. Aztán jött 2022 márciusa… A Szombathelyi Egyházmegyei Karitász vezetője, Tuczainé Régvári Marietta testületi tag, és előhozakodott az ötlettel, mi lenne, ha a kárpátaljai menekült család költözne oda – tudtuk meg Fekete Szabolcs Benedek atyától, aki fontos szereplője ennek a „Jézuska történetnek", mert a várandós anyát és családját nem egyszerűen csak befogadta valaki, hanem egy egyházfi fogadta be. Így nem csak szállást, hanem jelentős védelmet, biztonságérzetet kaptak az egyháztól, teljesen új keretet adott az életüknek. 

– Esti szentmisére érkeztek meg, hogy bemutatkoznának, ők lennének azok…Melindán látszott, hamarosan érkezik az újabb kisbaba. Szem nem maradt szárazon. Hálás voltam a közösségnek, hogy nem ismétlődött meg a betlehemi szálláskeresés – mesélte a Fekete Szabolcs Benedek segédpüspök. –  Hány „Jézuskaváráson” eljátszottuk, és bosszankodtuk, hogy lehettek ilyenek a betlehemiek… De mi nem ismételjük meg megannyiszor a történelmet?! Ez megannyiszor elgondolkoztató kérdés! A „Mi lenne ha?” kérdésre most Hála Istennek, egyértelmű volt a hívek reakciója.  Nem kérdeztük a vallásukat! Meg hogy gyakorolják-e… Annyit tudtunk, kárpátaljai magyarok. Többször hangsúlyoztam az elmúlt években, amit Szent Jakab apostol is leírt levelében: „Segítsetek mindenkin, legfőként hittestvéreinken!” Igyekszünk segíteni mindenkit, bár tudjuk, hogy ez lehetetlen feladat! Most egy kárpátaljai menekült, fiatal magyar házaspáron lehetett segíteni, akikről utóbb kiderült, katolikus keresztények. 

Az itt született gyermek egy kicsit a templom gyermeke is, és az egyházmegyéé is, hiszen az oltalmukat adják a háborús körülmények helyett. Rendkívüli az is, hogy civil személyek laknak egy altemplomban, ilyet még talán nem is hallottunk.  Megjelenésüktől Szabolcs atya is kapott valamit, amiről a következőket mondta: 

 - Tudja, érdekes érzés volt, amikor ide költöztek… Nekem ez biztonságot adott: elkülönített hely, külön bejárattal, de mégsem vagyok egyedül. A családfenntartótól, Pistitől annyit kértem, viselje gondját a belső udvarunknak, ez legyen a bérleti díj. És ebben volt segítő munkatársa, a most hároméves alig múlt kis Áron, az elsőszülött. A fűnyírásnál a seprésben, a lugas alatti kiskert gondozásában ő volt az első. Ilyen boldog emberkét, miközben leszedi a termést, a zöld paradicsomokat, ki tudna mérges lenni rá: segíteni akart! Akkor már beszélt, mikor idejöttek, és kérdezte tőlem, hol van neked a „pipi”, és hol van itt a „bú”. Hiányzott neki a szülőföld, a mami és a papi, a gazdaság, a tyúkok, a tehenek… 

– Az még nagyon bizonytalan, vissza tudnak-e menni, és lesz-e egyáltalán hova?! De addig is: szállást keresett és talált egy család! Számomra megnyugtató és szívet melengető –   időközben elkerültem Szombathely-Szőlősből –, hogy az utódom, Molnár Szabolcs atya az energetikai korszerűsítésnél először rájuk gondolt: a szolgálati lakás lett először felszerelve hűtés-fűtés klímával, és csak ez után, hetekkel később az ő lakrésze. 

Hajdú Melindával arról beszélgettünk, milyen jó, amikor az ember segíthet valakinek, és milyen nehéz a segítséget elfogadni.  

- Nagyon megható és felemelő, nem is tudom elmondani. Amikor megszültem, több család összefogott, és mindennap más hozott nekünk komatálat az első két hétben. Kaptam felajánlásokat, hogy szóljak, ha bármi kell, ha csak egy vasalásban is, ha a gyerekekre kell vigyázni, amíg elintézek valamit… Segítettek a papírjainkat rendezni. Olyan emberek is segítettek, akik nem tartoznak az egyházhoz. Az altemplom egy közösségi hely, gyakorol itt egy kórus, járnak ide gitárosok, alkalmanként ruhavásár van, mindig találkozom valakivel, nem vagyunk egyedül – mesélte Melinda. – A kisfiam mindig a dédit keresi, valószínűleg emlékszik a nagymamámra, aki 82 éves. Nagyon messze van, hiányzik nekünk. Áron, ha idős embereket lát, integet a „dédiknek”, és ismerkedik velük.