Az utolsó nap a rendelőben - Nyugdíjba vonul Dr. Kurusa Katalin körmendi háziorvos

Lassan fél tizenkettőt mutat az óra, az év utolsó előtti napja van és péntek. A váróterem már üres, de dr. Kurusa Katalin háziorvos rendelőjéből még beszélgetés hallatszik. Ketten vannak bent, dr. Stipkovits Ferencné Éva, aki a legrégebbi dolgozó a háziorvosi rendelőben, 1971-ben kezdte a munkát. Jelenleg dr. Beke Katalin mellett asszisztens, de ezen a napon „átsegített” a szomszédba, dr. Kurusa Katalinhoz, aki utolsó munkanapját tölti. Virág és rengeteg ajándék az asztalokon, a betegek és kollégák hálájának jeleként. A doktornő budapesti lány volt, 1981 augusztusában kezdett Körmenden háziorvosként. 

Állatorvos férjének a szombathelyi tangazdasággal volt szerződése és ösztöndíja, így kerültek a Rába-parti városba. A négy körmendi orvosi körzetet éppen akkor bővítették egy ötödikkel, ezt kapta meg negyvenegy évvel ezelőtt dr. Kurusa Katalin. Az első hónapokban a régi kórház épületében dolgozott, mert az „igazi” rendelő éppen felújítás alatt volt. 1981 novemberében költözött át a Rákóczi úti épületbe, ott fogadta a betegeket évtizedeken keresztül. – A munkát Gomborné Riegel Ildikóval és Ditz Gyöngyivel kezdtem, előbbi most is az asszisztensem, utóbbi két ajtóval arrébb dolgozik, tehát ő is a közelemben maradt. 

Eleinte minden orvoskollégám férfi volt, dr. Simon Gábor, dr. Kanizsai András, dr. Sinkovits Viktor és dr. Beszteri György, később elnőiesedett a rendelő: dr. Simon Annamáriával, dr. Wolf Terézzel és dr. Beke Katalinnal dolgoztam együtt sokáig. Elsőként privatizáltam a praxist, amely ideális, 1600 beteg tartozik hozzám, idősek, középkorúak és fiatalok egyaránt – meséli a doktornő, aki fiatal orvosként az első időszakot nehezebben kezelte. Két pici gyermeke volt, mellettük ügyelt hétvégente, hétköznap pedig készenlét volt akkoriban, ez azt jelentette, hogy mindig rendelkezésre kellett állnia. A első karácsony is ügyeletben zajlott, nagyon sok volt a beteg, alig ért haza a családhoz az esti gyertyagyújtásra. 

– Mindig szerettem ezt a munkát, szerettem a betegeket, a pozitív visszajelzéseket. Ma is kaptam egy üdvözlőlapot, ez áll benne: „A hétköznapi életben aligha vesszük észre, hogy sokkal többet kapunk, mint amennyit adunk.” Szívesen folytatnám, de olyan új rendelkezések vannak, hogy ügyeletet kell vállalni, én meg már nem érzek magamban annyi energiát, hogy egy éjszaka után – amikor maximum egy-két órát tudok aludni – folytassam a munkát reggel a rendelőben. Ez hetvenéves korban már sok, nem vállalhatom be, de néha majd visszahelyettesítek és a foglalkozás-egészségügyet is viszem tovább – teszi hozzá a doktornő, majd azt is elárulja, hogy az utolsó munkanapon is több előjegyzett beteget fogadott. – Többen voltak, akik kihasználták az utolsó lehetőséget és megvizsgáltatták magukat. 

Sok a felső légúti megbetegedés, három beteget pedig mellkasröntgenre kellett küldeni tüdőgyulladás gyanújával. A doktornő felszabaduló idejét nyelvtanulással is töltené a következőkben, ez kimaradt az életéből. Az egyetemen az orosz volt a kötelező, most németet tanulna, a lányáék Ausztriában élnek. – Egy igazi nagy család volt a miénk, nemegyszer előfordult, hogy a rendelés után még táncoltunk is. Bulik voltak, spontán is, mára ezek csak az emlékeinkben élnek – mondja zárszóként. Alighogy kimondja, érkezik dr. Simon Annamária és Simon Judit a szomszédból. Egy hatalmas virágot hoznak és egy jó adag szeretetet és melegséget, amiből nemcsak az utolsó munkanapján, hanem az elmúlt négy évtizedben is mindig bőven jutott dr. Kurusa Katalin doktornőnek.