Nem szűnt meg gyógyszerésznek vallani magát - 1882-ben született Kemenesmagasiban dr. Atzél Elemér

„Talán nincs még rajta kívül olyan tagja a magyar nemzetnek, aki nyolc egyetemi oklevéllel rendelkezne.” - így kezdődik a „Gyógyszerész Szemle” c. folyóirat 1937. márciusi számának Atzél Elemérről szóló méltatása, majd így folytatódik: „Bennünket gyógyszerészeket nemcsak azért tölt el végtelen büszkeséggel dr. Atzél Elemér szépen ívelő karrierje, mert sorainkból indult ki, hanem azért, mert ő fényes közéleti pozíciója dacára ma sem szűnt meg gyógyszerésznek vallani magát, és mint a közhatalom egyik részese, fontos állásában becsületesen igyekszik a köz érdekének megvédése mellett a gyógyszerészet igaz ügyét is szolgálni.” A méltató szavak azt az 1882-ben Kemenesmagasiban született férfiút illették, akinek tudományos karrierjét Németh Tibor helytörténeti kutatásaiból ismerjük. 

Csecsinovits György nemesmagasi szatócs fia gyógyszerész-gyakornokként kezdett dolgozni. Nevét 1914-ben belügyminiszteri engedéllyel változtatta Atzél-ra. 1911-ben megszerzett gyógyszerész oklevele mellé 1917-ben orvosi, 1921-ben jogi, 1931-ben tisztiorvosi, majd 1934-ben ügyvédi diplomát is szerzett. Sokoldalú tudását elismerve 1926-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen az Egészségügyi Közigazgatás tanszék magántanári, az Orvosi Karon pedig rendes tanári kinevezést kapott. Egyik kezdeményezője volt a Gyógyszerészek Országos Jóléti Alapja szervezet megalakításának. Az idős korukra nehéz helyzetbe kerülő pályatársakat támogató tevékenységéért a gyógyszerész szaksajtó csak a „gyógyszerészek atyjaként” emlegette. A Népjóléti Minisztérium tisztviselőjeként hangyaszorgalommal gyűjtötte össze „Az egészségügyre vonatkozó törvények és rendeletek gyűjteménye” című sorozatot, amelyből szerkesztésében 1944-ig öt kötet látott napvilágot. Elképesztő vitalitására jellemző, hogy 1945 után, közel 60 évesen fogorvosi szakképesítést szerzett és rendelőt nyitott, amelyben egészen 1954 decemberében bekövetkezett haláláig dolgozott.