Az utolsó szombathelyi trafiképület

A dohánykereskedelem attól kezdve állami monopólium lett, s a befolyt jövedéki adó is az állam bevételeit gyarapította. A kisember számára ez azt jelentette, hogy a füstölni valóhoz csak meghatározott helyeken juthatott hozzá. Ettől az időtől terjedt el a trafik kifejezés is, amely kezdetben csak kereskedést jelentett, később aztán dohánytrafik vagy dohánytrafika lett belőle. Majd a következő lépésben a kifejezés visszarövidült trafikká, de akkor már dohányboltot értettek alatta. Trafikot az nyithatott, aki rendelkezett a szükséges engedélyekkel. 

Nagyobb változást az első világháború időszaka hozott, amikor a „trafikjog” kiadásánál szociális szempontokat is figyelembe vettek. 1916-ban már több városban a támasz nélkül maradt hadiözvegyek kaptak dohányboltnyitási engedélyt. Az 1920-ban már törvény írta elő, hogy a „trafikjogot és elsősorban rokkantaknak, hadiözvegyeknek és hadiárváknak kell juttatni”. Gyakoriak voltak a visszaélések, ezért a szabályokat többször is módosították, pontosították. Volt, aki szóvá tette, hogy „abszurdum az, hogy olyanok kapnak trafikjogot, akiknek emeletes palotáik vannak”. 

Az 1934-ben meghozott „rokkanttörvény” kimondta, hogy az új engedélyeknek legalább 50 százalékát a hadigondozottaknak kell juttatni. Bevezették azt a szabályt is, hogy pályázatot csak attól fogadnak el, aki személyesen vezeti az üzletet. Vitát váltott ki, hogy örökölhető vagy átadható-e a trafikjog. A válasz: alapesetben nem, de azért kivételes esetekben erre is volt lehetőség. A trafik ettől az időszaktól kezdve még jobban összefonódott a hadirokkantsággal. 

A trafikjog a korabeli politikai szlogen szerint a „nemzet ajándéka”, s volt, aki magának Horthynak köszönte meg, hogy hozzájuthatott egy pár négyzetméteres dohányárudához. A trafikosoknak 1924-től saját újságjuk volt. A Dohánykisárusok Közlönye kéthetente jelent meg, s egy hadirokkant hírlapíró, Szarvady Kálmán szerkesztette. A lap alkalmanként sajtópöröket is vállalva védte a dohányárusok érdekeit. Fellépett a „trafikszaporítás” (új engedélyek kiadása) ellen, s állást foglalt abban a kérdésben is, hogy szabad-e a villamoson cigarettázni. A dohányárusítás szerény, de biztos jövedelmet, megélhetést jelentett. 

Voltak, akik megfeleltek ugyan az előírásoknak, de sokat kellett várniuk, amíg üzlethelyiséghez jutottak. Az 1939-ben meghozott második zsidótörvény megvonta a zsidók trafikjogát, s ez Vas megyei családokat is érintett. A második világháború idején ismét nőni kezdett az „igényjogosultak” száma, s ez azzal is együtt járt, hogy árgus szemmel figyelték, nem követ-e el valaki valamilyen szabálytalanságot. 1944-ben például W. J.-né Szombathelyen azzal bukott le, hogy drágábban adott el cigarettát, mint az megengedett volt. Kilenc gyermekére való tekintettel nem kellett börtönbe mennie, de 200 pengőre megbírságolták, s a trafikjogát is megvonták. Volt, aki csak fél percre állt meg az üzletnél, s volt, aki egy kis beszélgetésre, trafikálásra is ott maradt. 

A trafikos sok mindent tudott, hallott, s a legtöbbször szívesen tovább is adta a híreket. A dohányárusítás a második világháború után is állami monopólium maradt. A trafikok jellege is módosult, a cigaretta mellett sok helyen újságot, buszjegyet, édességet és szeszt is árusítottak. A szabályozás a legutóbbi időkig többször is változott, de ez már nem ennek az írásnak a témája. A trafiknak van egy meglehetősen szűk értelmezése is. Dohány és ajándéktárgyak árusítására szolgáló egyszerű épületet jelöl. 

Ezek a nagyjából háromszor három méteres építmények a húszas-harmincas években terjedtek el, s jutott belőlük Szombathelyre is. Állt ilyen például a Batthyány téren is, de már rég lebontották. A Körmendi úton, a Cipőgyárnál lévő néhány évvel ezelőtt tűnt el. A Kálvária utcai és a Gagarin utcai trafikokat átalakították. A Pelikán parknál lévő az egyetlen olyan trafiképület Szombathelyen, amelyik a kisebb átalakításoktól eltekintve ma is az eredeti formáját őrzi.