Veres Márton Vitéz szobrász, legutóbb pedig kajakversenyt nyert, emellett tanít is

Nincs olyan, hogy véletlen. Ezt legutóbb egy találkozás bizonyította a körmendi Rába-parton, ahol éppen egy hete, gyönyörű nyárias időben kajakosok és kenusok pihentek meg Szentgotthárdról jövet, 50 kilométernyi kemény evezés után. Aznap rendezték a 28. Rába-maratont, a folyó legnagyobb múltú vízi versenyét, amely komoly vállalkozás, feladja a leckét minden indulónak. Ahogy a folyó változik évről évre, úgy változik vele a verseny is mindig, idén a hordalékkal vívtak nagy csatát a vízi emberek. 

Kora délután elsőként futott be a körmendi Bárkaház stégjénél Veres Márton Vitéz, aki a kajak egyes kategóriát megnyerte az idei maratonon, mellesleg szobrászművész – tudtam meg tőle szinte azon melegében, ahogy kissé megfáradva kiszállt a kajakból regenerálódni. Ott és akkor a további életrajzi adatait nem firtattam, nem az volt a megfelelő pillanat, ellenben pár nappal később sort kerítettünk egy beszélgetésre. Mi mással kezdhettünk volna, mint azzal, hogy Veres Márton Vitéz művészcsalád gyermeke, édesanyja, Veres Éva ötvösművész, édesapja, Veres Gábor neves szobrász. 

A család Hegyfalun él, de azért sok szállal kötődik Szombathelyhez, egyfelől a művészeti szakgimnázium miatt, a Veres házaspár ugyanis ott tanított évtizedekig, illetve az édesanya még mindig tanít. Januárban lesz három éve annak, hogy Vitéz is az intézményben dolgozik. Egyébiránt maga is ott végzett, bútorműves szakon. Sokáig formatervezőnek készült, aztán, hogy, hogy nem, a felsőoktatási jelentkezés utolsó éjszakáján, amolyan hirtelen felindulásból a Pécsi Tudományegyetemen jelölte meg a szobrász szakot. 

– Emlékszem, apámnak is jeleztem a döntésemet. Bekopogtam hozzá az éjszaka kellős közepén, ő félálomból reagált: persze, persze, jól van. Felvettek, de a második évet már nem tudtam teljesíteni. Két évvel ezután jutottam arra a döntésre, hogy szeretném folytatni tanulmányaimat, de immár a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán. Ide másodszorra vettek fel. Öt kemény, de már céltudatos év után, az első Covid-diplomázók között végeztem. – mesélte Vitéz, akit tapasztalata szerint inkább az ismeretség első szakaszában szoktak így hívni, majd inkább áttérnek másik keresztnevére, a Marcira. 

A 32 éves Veres Márton Vitéznek két „tagadása volt”, amelyet csak ideig-óráig tudott megtartani. Elsős középiskolás volt, amikor megkérdezték tőle: édesanyja ötvösvonalát vagy édesapja szobrászmunkásságát követi. Akkor határozottan állította, hogy természetesen egyiket sem, sőt tanár sem akar lenni, mint a szülei. Aztán úgy hozta az élet, hogy szobrászművész lett és tanár. 

– Talán a legfontosabb számomra, hogy a közös csatornát megtaláljam a tanulókkal, mert úgy gondolom, hogy ez a közös munka és együttműködés titka, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ottlétünk eredményes legyen. Minden tanuló más, így a kihívás is folyamatos. Szobrászatot, rajzot és mintázást tanítok. Úgy érzem, megtaláltam a számításaimat a tanításban, illetve a művészeti szakgimnáziumban. Hatalmas élmény és megtiszteltetés egy csapatban dolgozni volt tanáraimmal, barátaimmal. Az önálló alkotói tevékenység ugyan idő és energia hiányában háttérbe szorul mostanság. A késztetés egyre erősebb, és ötleteknek sem vagyok híján, így igyekszem megteremteni a felületét – tette hozzá a fiatal szobrász, akiről nem mindenki tudja, hogy a sportban is komoly eredményei vannak, voltak. 

A jelen a legutóbbi Rába-maraton, a múlt egyértelműen a kerékpározás, amelyet nővérével együtt űzött nagyjából 12 éves korától húszas évei elejéig. Míg testvére eleinte inkább a maratont és a cross countryt vitte, addig ő a downhill és four-cross területén hívta fel magára a figyelmet. Versenyzett hazai terepen és nemzetközi mezőnyben is, részese lehetett több Európa- és világbajnokságnak válogatott kerettagként, és az Ausztriában rendezett World Games of Mountainbiking amatőr világbajnokságon juniorban harmadik, majd első helyet szerzett. 

– Régen jégkorongoztam és táncoltam. Összességében a downhill kerékpár volt a fő profil, de emellett a sí, a snowboard, a falmászás, a motocross, a downhill, illetve a freeride longboard és evezés is ott van palettán. Az alkotói tevékenységem is a mozgás köré rendeződik, hol formailag, hol fizikailag, hiszen a legtöbb munkám mozgó szobor – mondta az alkotó, majd így folytatta: 

– A bringa még megvan, de az utóbbi években ez is háttérbe szorult. A budapesti egyetemi évek a longboardnak kedveztek, a fővárosban több lehetőségem nyílt ezt a sportot gyakorolni. Később saját longboardot készítettem magamnak, részt vettem itthoni versenyeken, és egy IDF-világkupán is indultam Olaszországban, így ebben is ki tudtam teljesedni – fűzte hozzá a végén Marci.