Abu-Dzabira igent mondott: ott is indul egy versenyen a körmendi Tóth-Kocsis Ágnes

Tóth-Kocsis Ágnesnek rendkívül pozitív kisugárzása van. Igazi optimista fajta, aki nem könnyen adja fel. Örök életében sportolt, pár évet hagyott ki csupán. Hat éve fordulópont volt az életében, hogy ki tudjon kapcsolódni, újra futni kezdett. Akkoriban végzett egy pénzügyi-számviteli iskolát, ez kellőképpen lemerítette, szüksége volt energiára. Hamar jött egy 6 kilométeres futóverseny Szigligeten, amit Ági egy bokaszalag-szakadás után csinált végig. Ez a siker újabb és újabb megmérettetésekre ösztönözte, többször versenyzett Tihanyban, Badacsonyban, utóbbi helyszínen már 12 kilométeren. 

– Június végén felhívott az egyik barátom, hogy menjünk el decemberben Abu-Dzabiba spartanversenyre. Meglepő ötlet volt, hiszen én ebben a műfajban addig nem voltam jártas. Ennek ellenére igent mondtam. A felkészülést Szentgotthárdon speciális spartancsoportban végzem, remek társaságban, Dancsecsné Bedi Adrienn edző vezetésével – meséli Ági, aki első spartanversenyét júliusban Vácon teljesítette sprint futamban, 5 kilométeren, majd Ausztriában versenyzett, de már a „szuperek” között, kö- zel 13 kilométeren, 800 méteres szintkülönbséggel. 

– A spartan olyan verseny, hogy elindulsz, és fogalmad sincs arról, hogy mi vár rád: a futás egy dolog, de emellett lehet, hogy homokzsákot kell cipelni, lehet, hogy gyűrűn kell átmászni vagy sárkupacon, vizesárkon kell áthaladni. Abu-Dzabi különösen izgalmas helyszínnek ígérkezik, december elején lesz verseny, de közel harminc fokot mondanak az időjósok. Nehézsége az ottani pályának, hogy homok lesz az alap, amiben sétálni sem egyszerű, nemhogy tíz-tizenöt kilométert futni és húsz-harminc akadályt leküzdeni. De számomra önbizalmat, elismerést ad, ha kitolom a határaimat. Intenzíven készülök, már amennyire ez munka mellett anyaként és feleségként a mindennapjaimba belefér – teszi hozzá Ági, aki a spartan kapcsán így fogalmaz: olyan érzésem van, hogy megtaláltam azt, ami igazán nekem való, ami én vagyok. 

Maximalistának gondolom magamat, nem mindenre mondok igent. De Abu-Dzabira igent mondtam, így ott is mindent megteszek, ami tőlem telik. Szerintem mindenki képes lenne rá, de kell hozzá akarat, kitartás, hit és alázat. Ha ezek nélkül megy neki valaki egy versenynek, akkor könnyen lehet, hogy „megharapja”, és kap egy pofont. Szerencsés vagyok, a családom támogat, sőt most már a férjem, Tamás és a fiam, Marci is csatlakozik hozzám egy-egy futóversenyen. Ez így kerek egész.