Nagy hó volt a szereken - A régi idők karácsonyairól mesélt nekünk Baksa Eszti néni

Valamikor hetven évvel ezelőtt – hat-hét éves lehettem talán – volt egy emlékezetes esetünk a karácsonyfával. Szegények voltunk, kulák világ volt, de a karácsonyt, a kis Jézus születésének ünnepét ugyanúgy vártuk, mint a jobb módúak. Apukám két barátjával ment ki az erdőre fenyőt vágni, hogy örömet szerezzen a családnak, de hazafelé jövet „lekapcsolták” és felszólították, hogy a fát szolgáltassa be. Furfangos ember lévén apám kettévágta a fát, a felső részét bevitte, az aljából lett a mi szép karácsonyfánk. Sztaniolpapírba csomagolt dióval, pici almákkal és szaloncukorral díszítettük a fát. Utóbbiból nem volt ezerféle, csak a híres konzum, ezüst színű fényes papírjával, csoki nélküli, mártatlan kivitelben. 

Később már volt néhány krémes változat is, azokat arany mintás papírba csomagolták – mesélte Eszti néni, akinek családjában a karácsonyt megelőző nap szinte mindig tejfölös bab és mákos laska volt ebédre. A tűzhelyen hosszú órákig főtt a kocsonya, merthogy az ünnepeket általában disznóvágás előzte meg. A tyúkhúsleves is elmaradhatatlan volt a karácsonyi asztalról, ennek a baromfiudvar látta kárát. – Emlékszem, édesanyám vajat köpült az ünnepi reggelikhez, a vajas kalács vagy kenyér mindig különlegességet jelentett, nagyon szerettük. „Húsdarálós” keksz is mindig készült, sokáig elállt, sőt a karácsonyfára is jutott belőle. De volt mellette zserbó és linzerkarika, ezek mostanra sem mentek ki a divatból – mondta tovább élményeit Eszti néni, akinek gyerekként a legtöbbször havat is hozott a Jézuska. – Nagy, csillogó hó volt mindenütt a nagyrákosi szereken, ilyet manapság már nem látni. Az ajándékból a kevés és a kicsi is határtalan örömet jelentett, nem úgy, mint most, amikor a gyerekek karácsony második napjára el is felejtik, hogy mit kaptak. Az adventi időszak a csendességről, a karácsony az együttlétről szólt. 

Énekelni nagyon szerettünk, reformátusok lévén mindig előadtuk a Krisztus Urunknak áldott születésén című dicséretet, majd a Mennyből az angyalt és a Pásztorokat. A közös játék volt az, amire nagyon szívesen emlékszem vissza, malmoztunk, dominóztunk, sőt még kártyázhattunk is. Eszti néni azt is hozzáfűzte: gazdaságuk volt, így nem lehetett pihenni az ünnepnapokon sem. Az emberek hajnalban keltek, mert az állatokat el kellett látni, ugyanúgy, mint a sima hétköznapokon. Karácsony első napján minden nagyrákosi szer, minden családja szépen kiöltözve ment a templomba. Az istentisztelet után senki nem sietett haza, volt idő beszélgetni, egymásnak örülni. Ez volt a régi karácsonyok igazi értéke.