Az erdő mindig az angyaloké - Szendi Péter képriportja

Nemrég még mintha tavaszias, böjti szelek fújtak volna, most meg itt a tél, elvégre itt van az ideje. Holle anyó, Jégkirálynő – és titokban, távolból talán még a fölzengő száncsengő is.

Mintha millió éve rejtőzködő fosszíliák kerülnének napvilágra, mintha valaki vonalakat húzna a jéggé dermedt víz felszínére, mintha valami óriási mikroszkóp alatt tárulna föl a világ. Az őrségi erdőben jégharangvirágok nyílnak, mintha még a harangjáték csilingelését is hallanánk. Mintha nyakát nyújtogatná, felröppenni készülne a jégmadár. Mintha törpevár tetejét csiklandozná a táncoló napsugár. Borisz Paszternak nagyregényében – Zsivago doktor –, miközben emberi sorsok keresztezik, kerülik el, határozzák meg egymást, legalább olyan intenzitással él és lélegzik a természet, mint az ember (Zsivago nevének is az élethez van köze). Mondhatni főszereplő a vihar, az eső, a csikorgó hó, a napfény vagy  a berkenyebokor.

A Zsivago-regényben hangzik el, hogy az erdő az angyaloké  – a mező az ördögé. Hogy ez utóbbi így van-e, nem is kell eldönteni. De Szendi Péter szerdán készült felvételei nyomán biztosak vagyunk benne, hogy az erdő tényleg az angyaloké.