Waisbecker Antal kőszegi városi orvos a Berzsenyi családtól vásárolta meg a házát - kik jártak ott?

A nevet hallva azt gondolhatjuk, hogy ősi kőszegi „patrícius” családról van szó, de tulajdonképpen nem voltak azok. Antal 1835-ben született, elődei a 18. század végén érkeztek Németországból, a Frankfurthoz közeli Orb településről. Előbb Kőszegpatyon, majd Sopronhorpácson próbálkoztak, végül Kőszegen állapodtak meg. A nagyapát 1805-ben vették fel a városi polgárok sorába. Waisbecker Bécsben lett orvos, majd visszatért a szülővárosába.

 Lánya, Irén visszaemlékezése szerint szeretett hegyet mászni, s igen jó teljesítményeket ért el a víz alatti úszásban. Már közel járt az ötvenhez, amikor érdeklődése a botanika felé fordult. Az utókor már mint növényeket kutató, leíró tudósról emlékezik meg róla. Waisbecker Antal és Szovják Emília fia, Jenő 1867-ben még a Flórián téren született. Az ő nevét utca viseli, emléktáblát is állítottak tiszteletére. A katonai pályát választotta, s már nyugállományú tiszt volt, amikor Szamuely 1919 nyarán Kőszegen kivégeztette. Húga, Irén 1868-ban már a Király utcai (ma Rákóczi utca) házban látta meg a napvilágot. Az ifjúkorát itt töltötte, Sopronban tanítónői oklevelet szerzett, férjhez ment, Pestre költözött, de később is ide tért haza. 

Nevével ma leginkább a régi turistaújságokat lapozgatók találkoznak. Sokat és sokfélét írt. Ő maga időskorában három részre osztotta a műveit: Etnográfiai munkák, „propagandatív” írások, szépirodalmi alkotások. (Ezek aztán még tovább oszthatók számos alcsoportra.) Kevés olyan van köztük, amit csak úgy leemelünk a polcról és belelapozunk. Nagyon nehezen hozzáférhetők. Néprajzi műveinek többsége a nyugati határ mentén (ma már jobbára Burgenlandban) élő német népcsoporthoz, a hiencekhez kapcsolódik. A mindennapokban a Kőszegen élő németek többsége is a hienc tájnyelvet használta. 

Írt a szokásaikról, hagyományaikról, történetükről. Cikkei jórészt német nyelvű szakfolyóiratokban jelentek meg, de szélesebb közönségnek szóló ismeretterjesztő írásokat is közzétett. Legjelentősebb munkája, a hienc dalok gyűjteménye 1916-ban Bécsben látott napvilágot. Az ötvenhat összegyűjtött dalból néhány egy Magyarországon kiadott gyűjteményes kötetben is megjelent. Foglalkozott a nyugat-magyarországi németekkel és azzal összefüggésben a Trianon utáni helyzettel. Számos szépirodalmi műve, elbeszélése, verse, meséje is megjelent. 

Ez utóbbiak nem tartoznak a magyar irodalom maradandó alkotásai közé. Ő a szerzője a Kőszegi-hegységet bemutató egyik első kalauznak. A „Kőszeg városa és vidéke a turistaság szempontjából” címet viselő írás 1892-ben jelent meg a Turisták Lapjában. Bemutatja a legfontosabb látnivalókat, célpontokat, ír a vidék történetéről. A szerző néprajzi érdeklődését mutatja, hogy külön is szól a környéken élő németekről és horvátokról. Megemlíti, hogy a kőszegiek a „Mutter”-t „Muider”-nek mondják, s vannak, akik a várost az egész „Hienzerei” (= hienc vidék) központjának tekintik. 

Ha arról beszélünk, hogy ki mindenki fordult meg a Rákóczi utca 5. szám alatti házban, akkor semmiképp nem hagyható ki Waisbecker Irén férjének, Thirring Gusztávnak a neve. 1861-ben Sopronban született, s 1941-ben Budapesten halt meg. Apja, Thirring Lajos vaskereskedő volt, ezért aztán nem véletlen, hogy a családnak a soproni evangélikus temetőben lévő síremléke is vasból készült. Földrajztudós volt, aki a népesedés, a kivándorlás és a közegészségügy kérdéseivel foglalkozott. 

A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, amellett húsz éven át a Székesfővárosi Statisztikai Hivatal igazgatója. Ő a magyar természetjáró turizmus egyik legnagyobb alakja. Vigyázó Jánossal közösen indította el a „Részletes helyi kalauzok” sorozatot, ahol a Kőszeget bemutató zsebkönyv 1928-ban, a Szombathelyt és környékét ismertető 1933-ban jelent meg. Thirring Gusztávné Waisbecker Irén 1957-ben hunyt el, a soproni evangélikus temetőben temették el.