Egyfecske: kínhalálra ítéltetve

A halál mint távolság leküzdhetetlennek tűnik. A veszteség mint fájdalom olyan, mint egy szakadék, aminek nem látszik az alja. De előbb-utóbb a megnyugvás is megjelenik, a távolság csökken, mert rádöbbenünk arra, hogy mindaddig, míg a szeretteink bennünk élnek, halál nem létezik, ezáltal pedig a fájdalom lüktetése is enyhül. Ám amikor az életben tátong egy hatalmas szakadék, amin azért nem vezet át híd, mert a másik oldalon álló fél ezt nem engedi, akkor az egy olyan kín, aminek a sajgása soha nem csillapodik. Ha a hívásra nincs válasz, ha a néma kérésre nincs felelet, akkor nincs semmi, ami ezt a hiány szabta űrt betölthetné. Élve eltemetve. Ez az az állapot, aminél nagyobb büntetés aligha létezik. Ahhoz hasonlít, amit sokan gyermekkorban alkalmaznak nevelési célzattal. Amikor a szülő büntetésből egy szót sem szól. Mindent megcsinál, de nem kommunikál. Nincs kontaktus, nincs érintés. És akkor a gyermek életében először rettegni kezd a haláltól, mert az valószínűleg pont ilyen – néma, elérhetetlen, rideg –, és még az élőket is beburkolhatja.