Lyukas Kati és társai, avagy a férfiak megzabolázása - kinyitott a szombathelyi Karneválszínház

Ahogy szoktuk: a karneválszínházi előadásokkal mehetünk bele a Savaria Történelmi Karneválba. A Karneválszínház idősebb, mint a Weöres Sándor Színház, és a Weöres Sándor Színház megszületéséhez köze van a Karneválszínháznak is. Sőt: amikor csütörtökön délután (még nappali fényben, ez is helyi sajátosság) megnyílik előttünk a megyeháza udvarának kapuja, a választható párnák között felfedezzük azokat a fekete-pirosakat, amelyek még a Kamara Savaria idejében kezdték meg  pályafutásukat. Na, akkor máris benne vagyunk az időutazásban, de aztán jól fel kell kötni a felkötendőket: a szerző-rendező, Fábián Péter most is két kézzel (vagy tízzel, százzal) szórja a sziporkákat, ötleteket, utalásokat, és a színészekkel együtt láthatólag élvezettel mozgatja azt a sűrű és végtelen (nyelvi) hálót, amelynek egyetlen pontját megérintve működésbe lép még száz és ezer: James  Joyce, Weöres Sándor, Berzsenyi Dániel, Éhen Gyula bukkannak föl az árból. Vagy a történelem és az irodalom tengeréből (meg viharaiból). Hát, csupa férfi. De jön Ízisz, és rendet tesz.

A Karneválszínháznak is megvan a maga története. Tavaly például vendégjátékot láthattunk, amelynek nem volt szorosan köze sem a karneválhoz, sem Szombathelyhez. Hernádi Judit és Kern András persze nagy sikert aratott, mégis: az Asszonyfarsang jobban illik az alkalomhoz (sőt: az Asszonyfarsang illik az alkalomhoz). Ráadásul úgy vadonatúj, hogy észrevétlenül a WSSZ legrégebbi hagyományához kapcsolódik: a 2009-es színháznyitó előadás, az utánozhatatlan 9700 hasonló alapokon – szombathelyi, vasi  történetekből – jött létre. Kelemen Zoltán Kukik elvtárs szerepében mintha a 9700-ból masírozna át az Asszonyfarsang játékterébe. Másolásról persze szó sincs – ahhoz túl szuverének az alkotók –, csak összecsengésről. Különben is: Fábián Péter gyakran – most is –  pont az abbahagyhatatlan „összecsengetésekkel” ér el frenetikus hatást. Ha Joyce Ulyssese – benne a szombathelyi származású Leopold Bloommal – Odüsszeia-parafrázis, akkor az Asszonyfarsang („vígeposz négy énekben”) inkább már Ulysses-parafrázis, amelyben Blum Rudolf bolyong történetről történetre a történelem tengerében, hogy elnyerje Ízisz istennő kegyelmét, megmentse a várost az áradástól – és főleg megértse, hogy az asszony nem verve jó. 

Mert ha a 9700 anno a városalapító Claudius császárig merészkedett, Fábián Péter messzebbre megy: Ízisz istennőt teszi meg nem is annyira mozdulatlan mozgatónak. Illetve Jakab bácsit, a portást, avagy Ízisz papját (vö! Feri bácsi, amint időgépet eszkábál). Hűtőszekrény vagy titkos Jocye-kötet, mindegy is. A lényeg, hogy működjön. A történelmi tényeket, személyeket a fikcióval keverő ötletek (de hát van olyan felfogás, hogy a történelem is fikció, hiszen el kell mesélni) megállíthatatlan indázását jelzi, hogy a bevezető játék is többrétegű, a kb. száz percnyi játékidőben időben is tekintélyes (majdnem a fele). Van egyszer, az előadás jelenében  az 1965-ös árvíz: ázik a levéltár, vesznek az iratok, veszik az emlékezet.  (Szentléleky Tihamér akkor már bőven felfedezte az Iseumot.) Az egyszerű és alkalmas alapdíszlet mozgatható levéltári polcokat imitál (látvány: Zatykó Bori), a polcok közül, az „iratokból” bújnak elő a történetek (dramaturg: Tóth Réka Ágnes).  A levéltári pincét elborító víz emelkedésével párhuzamosan a karneváli készülődésben is fokozódik a helyzet: a felvonulás  hivatalos forgatókönyvét (amelyben Ízisz nincs, Dózsa György van) végül fölülírja a Joyce-apokrif, amit a derék szombathelyi polgárok fejébe kell beleverni, hogy Shakespeare-szerű mesteremberekből színészekké válhassanak. Zseniális ötlet, hogy a  nem hivalkodó, de jól kitapintható komikus vénával megáldott Jakab bácsi – Ízisz papja – Domokos Zsolt szó szerint fejbe kólint a titkos nagykönyvvel – és máris megtörtént az átlényegülés. Hát így működik a színház. 

A színlapon külön köszönet illeti a segítségért Feiszt Györgyöt (a Vas Népében is megírta, hogy a Gellért-hegyen álló Szabadság-szobor modellje a viszáki Gaál Erzsike), Kelbert Krisztinát (könyvet írt Greisinger Ottónéról, a múlt századforduló szombathelyi nőjogi harcosáról,  úttörő biciklistájáról)  és Sosztarits Ottót, akinél jobban nyilván senki nem ismeri Ízisz istennőt és szertartásrendjét. 

Sipos László Márk (Ferusz György levéltáros), Domokos Zsolt (Jakab bácsi/Ízisz papja), Orosz Róbert (Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő), Kelemen Zoltán (Kukik elvtárs), Nagy-Bakonyi Boglárka (Velemi Vilma/Lyukas Kati boszorkány), Nagy Cili (Nyőgériné nyélbeütő/Greisinger Ottóné/Ízisz), Herman Flóra (Éhen Hanna cipőfűző/Gaál Erzsike), Balogh János (Kámoni Eta/Kisfaludy Stróbl Zsigmond), Hajdu Péter István (Józsi, kefekötő/Virág Rudolf) és a szintén (női) szerepből muzsikáló Keller Dániel, Szabó Róbert Endre, Keller Dénes Emőke hosszú tapsot kap a premier végén – elvégre mindent megtettek azért, hogy Ízisz megkegyelmezzen a karneválnak. És arra is mérget vehetünk (lehetőleg ne a férfiölő szende boszorkánytól, Lyukas Katitól), hogy a vígeposztól fejbe kólintva nem felejtjük Kámoni Eta/Balogh János átszellemült mosolyát, Greisinger Ottóné és Ízisz istennő pedig ezentúl kizárólag Nagy Cili képében jelenik meg nekünk, ahogyan végre Joyce kis Virága is arcot-alakot kapott: Hajdu Péter Istvánét.