Mosolyával is gyógyítja kis betegeit dr. Györke Eszter, aki ha nem a kórházban van, akkor családjának és a néptáncnak él

„Tudod, mi a virág? A földnek jósága. Tudod, mi a jóság? A lélek virága.” Ez a kis versrészlet jutott eszembe Petőfi Sándortól, miközben dr. Györke Eszter gyermek hemato-onkológus szakorvossal beszélgettünk a szombathelyi Markusovszkykórház egyik csendes zugában. Az iroda falain gyermekek képei, a pici csecsemőktől a tinédzserekig. Dr. Györke Eszter – ha tehetné – mosolyával beborítaná a világot. Mostanáig nem gondolkodtam rajta, de akkor ott, a szombathelyi kórházban megfogalmaztam: a jóságos mosoly elengedhetetlen az orvosi hivatásban. 

Az ember – legyen öreg vagy fiatal – vágyja ezt a melegszívű figyelmet, nemcsak akkor, ha beteg, hanem élete minden órájában. Eszter 1982-ben Körmenden született, hogy miért éppen ott, annak külön története van. Édesapjának a Béri Balogh Ádám Táncegyüttes táncosaként fellépése volt a városban, édesanyja elkísérte, de bekerült a kórházba. 

– Szombathelyen a Paragvári Utcai Általános Iskolába jártam zenei tagozatra, a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségiztem, majd a Pécsi Orvostudományi Egyetemen szereztem diplomát. Először csecsemő- és gyermekgyógyászatból tettem szakvizsgát, majd hemato-onkológussá szakosodtam. Összességében soha nem volt kérdés, hogy orvos leszek, ezt már egészen korán elhatároztam. Az indíttatást talán az adta, hogy gyermekkoromat nagyban meghatározta a nagymamám súlyos hematológiai betegsége. István Lajos professzor úr kezelte, sokáig életben tudta tartani, így én is jó ideig kötődtem a hematológiai osztályhoz – mesélte Eszter, aki az első orvos a családban. 

Édesanyja népművelő-ének szakos tanárként diplomázott, később a tanító és a fejlesztő pedagógia szakot is elvégezte, kisiskolás kortól tanított gyerekeket, most már nyugdíjas. Az édesapa vállalkozóként dolgozik, a mai napig aktív. Fiatalon mindketten a körmendi Béri Balogh Ádám Táncegyüttesben táncoltak, Eszter is gyakori vendég volt az együttes próbáin, fellépésein és felejthetetlen nagyműsorain. Nem véletlen tehát, hogy maga is táncolni kezdett, az alapokat Parais István műhelyében tanulta meg, majd egyetemistaként a pécsi Mecsek Táncegyüttesbe járt. 2008-ban – amikor fia, Bence megszületett – abbahagyta a táncot. 

Öt évig nem járt próbákra, de az azért előfordult, hogy férjének, Molnár Péter néptáncpedagógusnak segített a Szökős Néptáncegyüttesnél. A fordulat 2013-ban jött: Eszter férjét megkereste Varga Albin, a Gencsapáti Hagyományőrző Néptáncegyüttes vezetője, hogy segítsen egy szlavóniai koreográfiában. Eszter akkor éppen második gyermekével, Lucával volt otthon gyesen, így közösen vállalták a felkérést. Azóta ott vannak Gencsapátiban, a közösség részévé váltak. 

– Sokat jelent nekem a táncegyüttes, nagyon élvezzük a munkát Gencsapátiban. A tánc a kórházi munka mellett a „burnout” programommá vált, terápiás hatással van rám. Szerintem nagyon fontos, hogy minden orvos felismerje: muszáj csinálnia valamit a hivatása mellett, hogy a lelke ép maradjon a betegei számára. Én ezt a néptáncban találtam meg – tette hozzá Eszter, aki a közelmúltban első díjat nyert a Gencsapáti Hagyományőrző Táncegyüttes hölgykarával Anyáink öröksége című koreográfiájával a Lajtha László-koreográfiai versenyen. 

– Amikor készültünk a táncegyüttes idei jubileumi nagyműsorára, akkor jutott eszembe, hogy kellene egy koreográfia, ahol a lányok, asszonyok egy kicsit előtérbe kerülhetnek. A vasi tánchagyományban nincsen karikázó, amelyben az asszonykar kiteljesedhet, ezért is készült ez a koreográfia. A női szerepek hangsúlyozása volt a cél, vasi és őrvidéki gyermekjátékok segítségével. Másfelől persze van mélyebb tartalma is: a kórházi mindennapokban számos nehéz helyzettel találkozom, tragikus helyzetekkel is, amikor az édesanyáknak el kell engedniük a gyermeküket.

 Nemegyszer éltem át az anyai szeretet legmagasabb fokát – mondta Eszter, aki a táncprodukció színpadra állítása előtt gyűjtőmunkát is végzett. Anyai nagyapja unokatestvérénél, Talján Imréné Pajter Elvira néninél járt Meszlenben, akivel interjút készített az életéről. A beszélgetés eredetileg arról szólt volna, hogy Elvira néni régi játékokat idéz fel a múltból. Az interjú azonban bő másfél óra után átfordult egy másik témába: a 88 éves – egykor kántorként tevékenykedő asszony – gyönyörű emlékeket vett elő. 

Olyan Üdvözlégy, Mária-imádságokat mondott, amelyeket Eszter és mások sem hallottak azelőtt. Ezek közül az egyik az Anyáink öröksége záró részében is elhangzik: „Üdvözlégy Mária, így köszönt szívünk, hazánk királynője, légy mindig velünk. Göröngyös utunkon oltalmunk te légy, veszélytől, vihartól lelkünket te védd. Szűzanya Mária, Isten anyja, kérünk, most és végóránkon imádkozzál értünk. (…)” A doktornő életét a család, a tánc és az orvosi hivatás hármas pillére határozza meg. 

– Nem volt könnyű az út, de hála Istennek sikerült leküzdenem az akadályokat. Azt hiszem, nagyon jó helyen vagyok, a családom is büszke rám. Ahol most tartok, az a kitartásom mellett nagyban köszönhető a szüleimnek, akik mindig, mindenben támogattak. Sokan kérdezték már tőlem, miért választottam ezt a nehéz hivatást. Szerintem nem biztos, hogy nehezebb gyermek daganatos betegekkel foglalkozni, mint felnőttekkel, mert a tapasztalatom az: a gyerekek életkedve, kitartása semmi máshoz nem hasonlítható. A mi osztályunkon nagyon vidám a légkör, a gyerekek engedik, sőt biztos vagyok benne, el is várják, hogy mi is vidámak legyünk. 

Eszter családjával – férjével, Petivel és két gyermekével – Dozmaton él nagy szeretetben. Fiuk, Bence elmúlt tizenöt éves, a Bolyai-gimnáziumba jár, építészmérnöknek készül. Ahogy édesanyja, ő is beleszületett a táncba, leginkább szólóban szereti megmutatni magát, emellett elvégezte az alapfokú művészeti iskolát. Tagja a Szökős Néptáncegyüttesnek, de klarinétozik és imád horgászni is.

 A 11 éves Luca – akárcsak egykor az anyukája – a Paragvári Utcai Általános Iskolába jár zenei tagozatra, táncol, hegedül és nagyon szépen énekel. Amit a legjobban szeret, az a lovaglás. A beszélgetés végén még szóba kerül, hogy az orvosi hivatás nehéz, mindenki sokat dolgozik, végeláthatatlanok a napok. Eszter sem tudja kikapcsolni a telefonját soha, az egyetlen hely, ahol nem figyel a mobiljára, sőt nem is hallja a hangos zene miatt, az a táncterem. 

Sokat járnak távoli tájakra pihenni, gyakran látogatják barátaikat Erdélyben, útjaikról mindig feltöltődve jönnek haza. Kell az a néhány hét kikapcsolódás, még akkor is, ha Eszter a hivatásának él. Jóságos mosolyával gyógyítja kis betegeit, hogy a lélek virága újra virágozzék.