Sárvártól a francia utcáig

A lap munkatársa által alkotott új földrajzi név nem rögzült, ilyen nevű hegységet ma sem találunk a térképeken. Sárvár és Sótony között, a Herpenyő lapálya feletti erdőben állított oszlop azonban ma is áll, rajta a felirat is jól olvasható: „Természetbarát mártírjaink emlékére – Sárvári természetjárók.” Ha pontosak a korabeli híradások, akkor ez volt az országban a harmadik természetbarát-emlékmű.

Annak ellenére, hogy nem volt könnyű megtalálni, a túrázók egyik célpontjává vált. 1952 és 1988 között minden évben kapcsolódott valamilyen rendezvény ehhez a helyszínhez, volt, amikor több is. Erre vezetett a cukorgyáriak Bozi László emléktúrája, így aztán egy idő után az obeliszket is Bozi László-emlékműként kezdték emlegetni.

Természetjáró tájékozódási és tájfutóversenyeket rendeztek a környékén, s előfordult, hogy a résztvevők száma az ötszázat is meghaladta. Voltak, akik eltévedtek – az izgalomhoz, az élményhez ez is hozzátartozik –, és akadt, aki „piros szerencsesapkával” a fején ért célba, nyerte meg a versenyt.

A természetjárást gyakran próbálták meg adminisztratív módon belegyömöszölni valamilyen nagyobb tevékenységi körbe. A túrázást a rendszerváltás előtt sportnak tekintették, a legtöbb esetben a természetbarát-szakosztályok is valamilyen sportegyesület keretében létezhettek. Voltak, akiknek a túra nemcsak sportot jelentett, hanem közösségi létet, társaságot is. Aki túrázik, a szabadban mozog, maga is szabadabbnak érzi magát.

A természetjáró-­szervezetek közül több lokálpatrióta tevékenységet is folytatott. Közéjük tartozott a sárvári cukorgyár természetjáró csoportja is, amely a programjait nemegyszer a honismereti körrel közösen szervezte. A régiek, Irma néni és a többiek már rég elmentek, s nemrég meghalt Szibler Imréné is. Ő amíg nyugdíjba nem ment, könyvelőként dolgozott, amellett természetjáró volt, és Sárvár történetének kutatója. Több könyve is megjelent.

Egy visszaemlékezés szerint az emlékmű ötlete Nógrádi Gézától eredt, aki az állítás évében kezdte el tanulmányait az ELTE Néprajz Tanszékén. 1956-tól haláláig, 1973-ig a sárvári múzeum igazgatója volt.

Ma már kevesen tudják, hogy ki volt az a Bozi László, akinek tiszteletére emléktúrákat szerveztek, versenyeket rendeztek. 1923-ban Sárváron született, de csak hatéves koráig élt a városban. 1929-ben szülei Franciaországba vándoroltak ki, s magától értetődően gyermekei­ket is magukkal vitték. László (Stanislas) a második világháború idején csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, 1944-ben a német megszállók elleni harcban esett el. Lyon közelében a villeurbanne-i katonai temetőben nyugszik.

Egykori lakóhelyén, Vaux-en-Velinben a „Rue Stanislas Bozi” – Bozi utca – őrzi emlékét. Franciaországban három emléktáblán is szerepel a neve, az egyiket annak az iskolának a falán helyezték el, ahová elemibe járt. A sárvári szülőházra 1958-ban került emléktábla.

Bozi László azok közé a hősök közé tartozik, akiknek nevét az elmúlt rendszer felhasználta, sőt bizonyos értelemben ki is használta. Párt- és KISZ-vezetők szónokoltak az emlékműnél. Közben sok olyasmi is elhangzott, ami nyilvánvalóan nem igaz. Például hogy Bozi a francia ellenállás egyik vezetője volt, hogy Párizs felszabadítása közben esett el. 1989 után a sárvári Omlás-erdőben álló em­lékműhöz vezető túrák lassanként elmaradtak. Az emlékoszlophoz nem vezet turistajelzés, úgy tűnik, nagyon régóta nem járt ott senki.