Kik ezek a furcsa, kék emberkék? - Tornatermi mumpicok kalandjai a Soltis színházzal

A celldömölki Soltis színháznak bérletsorozata van a szombathelyi iskolában (ami önmagában jó kis kuriózum), a társulat most legújabb bemutatóját hozta el, hogy a gyerekek is eljussanak Óz, a nagy varázsló különleges birodalmába.

Nincs gyerekkor Óz-élmény nélkül. L. Frank Baum regényével, vagy legalább valamelyik változatával muszáj összeismertetni a legkisebbeket, hogy még időben rájöhessenek a nagy igazságra: a szív, az ész, a bátorság – és a világ összes csodája - nem valahol kinn, hanem mélyen belül lakozik. Csak elő kell bányászni. A Soltis színház Ecsedi Erzsébet és Ecsedi Csenge rendezésében, Schwajda György színpadi átiratában vitte színre a klasszikus mesét, amelyben a nagy vihar elragadja Dorkát (Hajba Bea) és Totó kutyát (Bruckner Roland), akik kétségbeesésükben elindulnak Óz birodalmába, de csak azért, hogy a nagy varázsló segítsen: valahogy röpítse őket haza Kansasbe, ahol minden és mindenki olyan otthonos és ismerős.

Ahogy valahonnan – csak nem Kansesből? - nagyon ismerős a Madárijesztő (Piller Ádám teste mintha tényleg szalmából lenne), a karótnyelt Bádogember (Nyári Zsolt, talpig ezüstben), a jókora plüsskabalának látszó Gyáva Oroszlán (Nagy Gábor) is. És nem lenne mese a mese, ha nem szerepelne benne boszorkány – sőt: mindjárt kettő, egy jó meg egy rossz, csak győzzük okosan megkülönböztetni (Mihácsi Veronika, Ziembicki Dóra). A kicsi kék mumpicokat (akiket ki kellett szabadítani a rossz boszorkány fogságából) ezúttal maga a népes nézősereg játssza. És bár egy tornaterem, valljuk be, nem a legalkalmasabb helyszíne egy színházi előadásnak, a celli társulat dicséretére legyen mondva: képesek lekötni a gyerekek figyelmét. A közönség együtt van a történettel, küzd, drukkol és tanácsot ad. A Soltis színház védjegyének is nevezhető, textillel kombinált ügyes paravánrendszer, a díszlet ezúttal is jól működik. Hol a vihar illúzióját teremti meg, hol az otthonét, hol a vándorlásét: mindig a sárga úton, azaz a sárga téglán. Aztán egyszer csak, várva-váratlanul hazatalálunk.