Állófényképész és állócsillagok - Inkey Tibor, a fotós és Latinovits Zoltán, a képzőművész a KMKK Móritz Galériájában

Négy éve Munkácsy Mihály festményeiben gyönyörködhetett itt a látogató, emlékeztet a Móritz Galéria (úgy is, mint „bordó szalon”) kezdeteire Fehér László polgármester a Csillagképek-kiállítás megnyitóján. Amely kiállítás tulajdonképpen nem is egy, hanem kettő, hangsúlyozza köszöntőjében Szigethy Gábor színháztörténész, aki felesége, Gábor Júlia közreműködésével a közönség szeme láttára gyorsan összeállít egy harmadik tárlatot is.

Mint valami bűvész, úgy varázsolja elő a különféle apró, személyes, egyúttal „színháztörténeti jelentőségű” tárgyakat, amelyek aztán az előkészített tárlóba vándorolnak; a 20. század jelentős „állófényképésze”, másképpen standfotósa, Inkey Tibor (1908-1998) színészportréiból, valamint Latinovits Zoltán képzőművészeti munkáiból megrendezett bemutatók mellé.

Egyetlen példányban létező Mezey Mária-kötet: „Hoztam valamit a hegyekből”. Két, egymáshoz tartozó ezüst fogpiszkálótartó, eredendően Mezey Mária férje, Lelbach János családi örökségéből. Az egyik fogpiszkálótartó anno Latinovits Zoltánnál és Ruttkai Évánál időzött: ajándék házavatóra, Mezey Máriáéktól. A másik akkor került Szigethy Gáborhoz, amikor Lelbach János meghalt és úgy végrendelkezett, hogy minden barátja elvihet valamit a lakásából. A színháztörténész a fogpiszkálótartót választotta; hadd legyen megint a kettőből egy pár.

Fotó: Gyuricza Imre

A tárlatnyitóra nagyon sokan eljöttek, mégsem hibázunk, ha azt mondjuk: családias a hangulat. Hiszen Ruttkai Éva és Gábor Miklós lánya mellett itt van Latinovits Zoltán - és Bujtor István - testvére, a Kossuth-díjjal frissen kitüntetett rockzenész, zeneszerző, Frenreisz Károly, aki úgy vállalta el a tárlat megnyitását, hogy „hivatalos dolgokat ritkán szokott csinálni”.

Azt mondja, a családban „senki nem készült művésznek, mindenkiből az lett”. Méghozzá úgy, hogy „egy polgári családban a gyerekek első számú kötelessége volt tisztességes hivatást választani, mindenekelőtt diplomát szerezni, ezzel megalapozni a jövőt”. Így ment építésznek Zoltán, közgazdásznak István, és így kezdte el Károly a fogorvosi egyetemet. De befejeznie nem kellett: a Metró zenekar sikerei Frenreisz Károly édesapját is meggyőzték. És nem, nem a testvérei csábították a művészpályára: ötéves korától keményen zongorázott. A tárlaton körbenézve megjegyzi: örömmel tölti el, hogy Zoltán bátyja emléke ma is eleven. Örül, hogy az Inkey-fotók és Latinovits Zoltán képzőművészeti munkái fönnmaradtak; ellentétben azokkal a színházi előadásokkal, amelyekről nem készült felvétel. Viszont van néhány film, amelyekbe akárhányszor képes belefeledkezni, akár úgy, hogy a tévétávirányító nyomkodása közben rájuk talál. Ezek közé tartozik Huszárik Zoltán filmje, a Szindbád - a főszerepben Latinovits Zoltán.

„A csillagok örökké élnek (...) a végtelen nem érhet véget”, énekli Ruttkai Éva, miközben a vetítővásznon az „álomszínészpár” - Ruttkai és Latinovits - közös életének egy-egy pillanata villan föl. Latinovits Zoltán Ady tépelődését osztja meg velünk ezen a családias tárlatnyitón: „Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek, / Nem vagyok senkinek. / Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény. / De, jaj, nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. / Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének / S lennék valakié, / Lennék valakié.”