A karácsony megállítja a bennünk rohanó stoppert

Valószínűleg sehogy. A karácsony nem szorítható marokba, nem zárható ketrecbe, nem sablonizálható. Én az igazi ünnepről beszélek, és nem arról az őrületről, amit manapság adventnek, sőt szentestének hívunk.

Vajon mi a karácsony nem csak évente egyszer érezhető üzenete, és kik azok, akik az ünnep szellemében élnek – nagyjából nonstop?

Nem az ajándékozás kedvéért hitelt felvevőkről, a családi fa alatt árgus szemekkel, dollártekintettel méregetőkről beszélek. Nem a divatdíszekre, az új fatrendre és nem az orbitális, féktelen, értelmetlen eszem-iszomra gondolok.

Sokkal jobban megy azt meghatároznom, ami „nem” a lényeg, mint egy pillanatra érzékeltetnem azt, ami a valódi esszencia. A legtöbb, amit tehetek, ha leírom, hogy nekem az elmúlt 29 évben mely momentumok váltak karácsonyi mementókká.

A közös szaloncukorkötések, amikor az anyu hurkolta zsinegek végére néha üres papírok kerültek. (Ki tudja, hogy a tartalmukat ki ette meg…) A mézeskalácsszaggatások, amikor csak az lehetett a vita tárgya, hogy szívből vagy fenyőfából legyen több. A diós kiflik porcukorba hempergetése, amikor nem az édes íztől lubickoltak eufóriában a szívek.

A közös élmények – igen, ez az, amit keresek, amit keresünk, amit szeretnénk, amit szeretünk! A karácsony megállítja a bennünk rohanó stoppert, és a többiek felé fordítja a belső fókuszunkat. Ha ezt a kegyelmi állapotot fenntartjuk, megőrizzük, akkor az év 365 napja valódi karácsonnyá, a szeretet vitathatatlan ünnepévé avanzsálhat!