Prof. Dr. Kásler Miklós miniszterrel Sárvár szelleméről, iskoláról, időről és az egész emberről

– Miniszter Úr! Ön hétvégén a tinódis öregdiákok találkozójára érkezett Sárvárra, ahol ötven éve érettségizett, és ahol most is nagy-nagy szeretettel fogadták. Akárcsak előtte néhány órával a Nádasdy-vár dísztermében, ahol miniszteri kinevezése alkalmából köszöntötték a sárvári központú vasi választókerület polgármesterei, intézményvezetői. Milyen élményekkel felvértezve térhetett vissza a munkába?

– Valóban nagyon sok szeretetet éreztem a sárváriakban, és nem csak az osztálytársaim, diáktársaim részéről, mindenki szeretettel fogadott. Persze ez a szeretet kölcsönös, hiszen nagyon sokat kaptam Sárvártól. Elsősorban a szüleimtől, a tanáraimtól és persze a város atmoszférájától.

A „genius loci” meghatározó a történelmi várral, Magyari István prédikátorral, Erdősi Sylvester Jánossal, Batthyányi Lajossal. Sárvár nagyon művelt város, mindig jó légköre volt.

– Ön az öregdiákok találkozóján erős vidékről és az ahhoz szükséges erős iskolákról beszélt. Vas megye aprófalvas megye, a 216 település nagy részében ötszáznál kevesebb ember él, sok faluban már iskola sem működik. A mostani kormányzati ciklusban nagy hangsúlyt kap a népesedéspolitika, és cél a demográfiai trend megfordítása. Lát-e esélyt arra, hogy ezekbe a kisfalvakba újra visszatérjen az élet – fiatalokkal, iskolákkal?

– Jelen pillanatban ott tartunk, hogy felmérjük a helyzetet, és próbálunk továbblépni. A cél mindenképpen az, hogy támogassuk a családokat, és támogassuk a kis közösségeket is, amelyeket gyakorlatilag nemzetalkotó egységeknek is fel lehet fogni. Nyilvánvalóan nagyon összetett a kérdés, amelynek gazdasági, oktatási, egészségügyi vetületei is vannak. Az Emberi Erőforrások Minisztériumában pontosan azért van együtt ez a sokféle terület, hogy ezek harmonizálásával, sokoldalú megközelítésével próbáljuk az élet lehetőségeit és minőségét befolyásolni.

– Az iskoláknál maradva: minden évben közzéteszik a legjobb gimnáziumok rangsorát. A tízes lista első nyolc helyén stabilan fővárosi iskolák állnak. Ugyanakkor számos példát – akár az Önét is – hozhatunk arra, hogy vidéki gimnáziumból indulva is lehet szép és sikeres életpályát befutni. Mit gondol erről?

– A sárvári gimnáziumban egészen kiváló tanári kar tanított, akik nemcsak tanítottak, hanem neveltek is, és olyan ismereteket adtak át, amelyek nem voltak benne a tankönyvekben. Ezen túlmenően példát is mutattak emberségből és magyarságból is, utóbbiból akkor is, amikor nem lehetett... Mégis pontosan megértette minden gimnáziumi tanuló, hogy a sorok között hol van elrejtve az igazság. Amikor Szegedre kerültem egyetemre, az elitgimnáziumok tanulóival azonos értékű volt a tudásom. Amivel Sárvár útra bocsátott bennünket, az semmivel nem volt kevesebb, mint az elitgimnáziumoké. A minőséget elsősorban a tanári kar adja. Kiváló tanárok vannak, akik szívvel-lélekkel dolgoznak, akik tanítják, óvják gyermekeinket, unokáinkat. A sárvári öregdiákok hétvégi találkozóján felsorolták a gimnáziumban tanuló diákok eredményeit, ami hihetetlenül elismerésre méltó volt. Előtte, a várban fellépett a gimnázium kamarakórusa, ami ugyancsak kiváló produkció volt.

– Az Ön által irányított tárcához tartozó egészségügyről rengeteg kérdést lehetne feltenni, én most mégis egyik „szívügyemet” hozom elő. Tavaly nagy sajtóvisszhangja volt egy szombathelyi esetnek, amikor az influenzajárvány idején elrendelt látogatási tilalomra hivatkozva egy haldoklóhoz nem engedték be a családtagjait. Mit gondol erről Ön, aki gyógyítóként és miniszterként is fontosnak tartja az embert, az emberséget?

– Egyedi esetekből nem lehet általánosítani. Hogy erre konkrét választ tudjak adni, ahhoz pontosan kellene ismernem a történteket. Szeretném elérni – és ez az Országos Onkológiai Intézetben sikerült is –, hogy mindig az emberi alapértékekből következzenek a teendők, ez ugyanis az orvoslásban különösen fontos, hiszen beteg emberekről van szó. Tehát mindig ebből a megközelítésből kell az egyedi eseteket is megvizsgálni.

– Kérdésemmel a kórházakban kialakítandó kegyeleti helyiségekért próbáltam lobbizni...

– Az Országos Onkológiai Intézetben van egy nagyon szép kápolna, amit a háborúban raktárnak rendeztek be, hatalmas vasbeton traverzek voltak benne. 1992-ben, amikor odakerültem, rögtön lebontattam a traverzeket, és a bíboros úr, valamint a Magyar Rákellenes Liga segítségével az intézet helyreállíttatta a kápolnát, az egyházak pedig azóta is használják. A hívő emberek számára alapvető lelki szükséglet, hogy legyen egy hely, ahova a gondolataikkal vissza tudnak vonulni. És igen, természetesen kegyeleti helyiségekre is szükség van a kórházakban.

– Sárváron egy asztali órát és egy szerencsepatkót kapott ajándékba. Miniszterként más viszonya lesz az idővel? És vajon elkél a szerencsepatkó? Egyáltalán: lehet tudni, hova kerülnek ezek az ajándékok?

– Ott lesznek, ahol mindig láthatom őket. Az intézeti irodámban 26 éven keresztül kinn volt a falon egy Széchenyi-idézet, amit átadtam az utódomnak, amikor elköszöntem. Aztán ugyanezt az idézetet kaptam vissza merített papíron, nagy betűkkel: ”...nyugodt kebellel mondhatom, soha más szempont nem vezérlett, mint nemzetünk üdve, hazánk java”. Ezek a dolgok nyilván lelkileg megérintik az embert, de azt gondolom, hogy nem a szerencsében, hanem az isteni gondviselésben kell bízni, és meg kell tenni, amit meg lehet. Az időt nem szabad elvesztegetni. Most is próbálunk jól gazdálkodni az idővel, a minisztériumban az eltelt két hétben már több fontos dolgot előkészítettünk, és ebben a tempóban szeretnénk ezt az összetett kérdéskört, ami az emberrel foglalkozik, részleteiben megismerve, tenni a dolgunkat.

– Ön több mint 25 tudományos társaság, egyesület tagja, a Sárvári Öregdiákok Baráti Körének két éve elnöke. Mit gondol, a legnagyobb minisztérium irányítása mellett marad ideje, energiája ezekre is?

– A minisztériumi munkát rendkívül fontosnak tartom, mindennél, a saját egyéni karrieremnél is fontosabbnak. Úgy érzem, hogy elértem azt, amire lehetőségem volt, amire futotta a képességeimből, a szorgalmamból és a lehetőségekből. Sőt: messze többet elértem, mint azt ifjú koromban gondoltam. Most viszont ennél sokkal, de sokkal fontosabb az emberek állapota, a magyar nemzet testi-lelki jóléte, harmóniája. Orvosként az onkológiai intézetben is azt vallottuk, hogy nemcsak a testet és annak egyes szerveit gyógyítjuk, hanem az egész embert. Mert az ember úgy egész: testi-lelki harmóniában, biztonságban, nyugalomban, ha emberhez méltó, minőségi életet él. Az alapértékekből kell levezetni mindent: nemcsak a gyógyítást, hanem az oktatást, a szociális ellátást és minden egyebet is, ami az emberrel kapcsolatos – és akkor az ember nem téved el a részletkérdésekben.