A postás kétszer csenget Schütz Brúnó tizenhét perces hangjátékában, amely második lett az OKTV-n

Felkerestük a 17 éves fiút, aki mindössze egy évig tanult médiát az iskolában, már két éve nem foglalkozott ezzel, mégis elindult a versenyen, amelyre tanára, Németh József delegálta. Vajon miért?

Kiderült, hogy az iskolától függetlenül, Brúnó otthon kisfilmeket készít. A pedagógus beszélt az OKTV-ről, ő pedig elég ambiciózus, szerette volna ő is tudni, milyen ez a verseny. Tavaly jelentkezett először egy pixillációs kisfilmmel, amit fotókból animált, vagyis stop-trükk technikával állóképek fázisaiból hozott létre mozgási folyamatot, és ezzel máris a nyolcadik helyen végzett a döntőben.

– Akkor a megoldásom kevésbé volt tudatos és művészi, mint az idei, és kevésbé voltam elkötelezett – mondta Brúnó. – A tavalyi tapasztalatom alapján olyan feladatot választottam a felkínált lehetőségekből, minden előzmény nélkül, amihez nem kell kép. Tíz éve zenélek, hegedülök, sok komoly zenét hallgatok. Ezért gondoltam, hogy a hangjáték jó lesz.

A versenyen egy kortárs rövid novellát adtak feldolgozásra, Podmaniczky Szilárd Az élet császárai című művét. Milyen egy napja egy olyan átlagos, nem túl magas – parizeres zsemlével és akciós sörrel fémjelezhető – anyagi színvonalon élő családnak?

Az egymással folyton veszekedő szülő mellett két tinédzser él, a hisztis nővér és az elnyomott, elesett öccse. A rezonőr pedig a postás.

Brúnó mindenekelőtt dramatizálta a novellát, Császármorzsák címmel írta meg négy jelenetben a forgatókönyv dialógusait, majd a nagypapájára, az osztálytársára, az utcabeliekre – és saját magára is szerepet osztott.

– Én vagyok a hangjátékban az öcs, akinek csak egyetlen kétértelmű mondata van. Annak ellenére, hogy komoly alakítása nincs, minden körülötte történik. Valaki mindig a szavába vág vagy leszólja, csak nyögdécsel. Ezért kitaláltam egy epizódot.

A drámai alapszituáció az, hogy a család a dugi pénzét a konyhaszekrényben tartja a porcukros dobozban egy borítékban.

A fiút elküldték a postára, hogy adjon fel egy levelet, de véletlenül a pénzes borítékot adja fel, és emiatt majdnem kettészakad a család.

– A postás, akit az elején hallunk morgolódni, amikor megérkezik a lépcsőházi lifthez, a nagyapám, Schütz János pszichológus. Nagyon ért ahhoz, hogyan kell a hangjával játszani. A két szülő két színész, akik itt laknak Toronyban, hozzánk közel, az utca másik oldalán, Fazekas Gábor és Kozma Jucus. A hisztis nővér egy osztálytársnőm, a szentgotthárdi Hurtik Nóra, aki színésznőnek készül, tagja a celldömölki Soltis Lajos Színháznak – meséli Brúnó, hozzátéve még egy „garázs-varázs kulisszatitkot”:

– A helyszín Fazekas Gáborék házának pincéje volt, ahol jó nagy a csend, a szomszéd kutyájának ugatása sem hallatszik.

A hangfelvétel egyszerű eszközökkel történt, diktafonra térmikrofonnal, három óra alatt, részletekben, és ahogy mondja, valamennyien nagyon élvezték.

Az expozíció, mielőtt a postás csenget, a belső monológját halljuk, ez megalapozza az egészet, kirajzolódnak a sztereotípiák. Az apuka bunkó, faragatlan, nagyképű. Az anyuka állandóan panaszkodik. A hisztis nővér mellett magába zárkózó, csendes a fiútestvér. Ezeket a személyiségjegyeket Brúnó a novellából vette át. Majd zajlik a szokásos reggel, a család készül munkába, iskolába, zsörtölődnek a túl hosszú vécén tartózkodás miatt, meg azért is, mert nincs otthon semmi normális ennivaló. Be kellene vásárolni, de az anyuka csak későn jön.

Apuka megy a boltba, de nincs nála elég pénz. Otthon veszekedés tör ki, hogy nem vásárolt be senki. Keresik a dugi pénzt, ám az eltűnt. Ekkor mondja az öcs az ominózus egy mondatát két értelemben: „Én feladtam.”

És akkor újra (visszamutatóan) a csengőszót halljuk: ez a postás, visszahozta a (pénzes) borítékot, mert így nem lehet feladni, hogy nincs megcímezve… Schütz Brúnó jövőre is indul az Országos

Középiskolai Tanulmányi Versenyen, nem kisebb ambícióval, mint hogy szeretné megnyerni.

– Mindig az a célom, hogy kevés csapdát állítsak magamnak. Hogy a feladatot a lehető legegyszerűbben lehessen megoldani. Filozófus alkat vagyok. Én nem világmegváltó eseményeket akarok feldolgozni, hanem egyszerű kis apróságokat, amik bárkinek eszébe juthattak volna, de mindenkiben nincs annyi kurázsi és kreativitás, ami ehhez a versenyhez kell. A letisztultság fontos. Ez a mániám. Nagyon rendszerező vagyok, kevésbé spontán – meséli magáról kérésünkre a fiú, aki jövőre felvételi jelentkezés előtt áll, talán pszichológus lesz, mint a nagypapa.

Azt mondja, azért okoz gondot a pályaválasztás, mert ha elindul egy irányba, le kell mondania más dolgokról, amik szintén az érdeklődésébe tartoznak, pedig így színes a világ. Talán a szervezetpszichológia érdekelné legjobban.

De tehetséges például magyarból is, az idén áprilisban az Édes anyanyelvünk verseny megyei fordulóján első helyezést ért el.

Habár azt mondja, médiával „nem sokat” foglalkozik, az elmúlt időszakban több cikket írt a Vas Népe – kifejezetten középiskolás diákoknak megnyilatkozási lehetőséget kínáló – Sétatér rovatába, és főszerkesztője a Bolyai-iskola újságjának, a Bolyongónak.