Az egyszerű és olcsó paraszti étel jellegzetes illatával már a vasi falu elején csábított (Videóval)

Annak idején az a mondás járta: ha beér valaki Mihályfára, már jön a gánica illata, annyira gyakori volt ez a gyors és olcsó ételféleség az egyszerű emberek konyhájában. Bizony, a pirított liszt illata összetéveszthetetlen, különösen azokban a pillanatokban, amikor a háziasszony forró vizet önt rá. Régen az volt a szokás, reggel korán kimentek az asszonyok a mezőre dolgozni, aztán amikor már nagyon meleg volt, tizenegy óra, dél körül hazajöttek. Ilyenkor gyakran gánicát főztek, ami hamar elkészült, és tejföllel vagy salátával kínálva gyorsan csillapította a dolgozó emberek éhségét.

Hús az egyszerű emberek asztalára csak vasárnap került. Ida úgy emlékszik, télen disznót vágtak, aki megengedhette magának, az húsvétkor is. Azt ették télen és tavasszal. Mire annak a húsa elfogyott, keltek a csirkék, azt fogyasztották nyáron, ősszel pedig a tömött libák, kacsák szezonja érkezett el. Gabonája viszont volt mindenkinek, a lisztesláda rendszerint a nehezebb időkben is tele volt a paraszti konyhákban. Ida büszkén meséli, még a falubeli Vidos urasághoz is a nagymamáját hívták gánicát főzni. Hiába volt szakácsnő a kastélyban, ezt a receptet nem ismerte.

Valljuk be, nem is könnyű megtanulni, hiszen régen az asszonyok nem mérleggel mérték a hozzávalókat, hanem a felmenőktől, meg a saját tapasztalatukból tanulták meg, miből, mennyi kell egy adott ételhez. Mondjuk, legyen egy kiló búzaliszt – adja meg magát Ida – , amit jól átszitálunk, aztán hagyományos, öntöttvas, vastag falú lábasban világosbarnára pirítjuk. (Külön figyelmeztet: teflon serpenyővel ne próbálkozzunk!) Közben fakanállal állandóan keverjük a lisztet, nehogy az alja odaégjen. Ehhez bizony kell egy kis türelem. Ida fatüzelésű tűzhelyen dolgozott, de ha valaki gázon vagy villanytűzhelyen csinálja, érdemes alacsonyabb fokozatot választani, és ha látjuk, hogy kezdi odakapni, inkább húzzuk félre a tűzről. Amikor már szép zsemleszínű, lobogva forró vizet kanalazunk hozzá, szintén állandó keverés mellett.

A víztől a liszt puffog és összegombócosodik. Amikor már minden részét érte a víz és jó alaposan kikevertük, jó kétkanálnyi felforrósított zsírral leöntjük a lisztet és tovább keverjük. A zsírtól az összeragadt liszt szépen különválik, és ha jól csináltuk, morzsás állagú lesz. Ízlés szerint sózzuk. Tejföllel vagy fejes salátával tálaljuk. Ida ehhez ecetes, cukros, vizes alaplét készít, és a friss salátalevelek közé vékonyra szeletelt újhagymát is kever.

A gánicának jó kiegészítője a paradicsomleves, amit legjobb házilag eltett paradicsomlével készíteni. (Ezt Kemenesmihályfán úgy főzik, hogy a megmosott paradicsomot kevés zellerlevéllel meg egy-két cső paprikával addig főzik, míg a paradicsom héja összegöndörödik. Ekkor átpaszírozzák és a levet még egyszer felfőzik és forrón üvegekbe töltik. Száraz dunsztban kell hagyni addig, amíg teljesen kihűl.) Tehát a leveshez egykanálnyi zsírból és kétkanálnyi lisztből világos rántást készítünk, majd felöntjük egy liter paradicsommal és ugyanannyi (vagy valamivel kevesebb) vízzel.

Sózni nem kell, viszont ízlés szerint cukorral ízesíthetjük, felforraljuk. Egy egész hagymát, kevés zellerzöldet és zöldségzöldet meg pár szál bazsalikomot főzünk bele. Utoljára szórjuk bele a reszelt tésztát, amit Kemenesmihályfán reszókának neveznek. A reszóka úgy készül, hogy egy egész tojást egy kiskanálnyi sóval és annyi liszttel, amennyit a tojás felvesz, összegyúrunk kemény tésztának és egy kevés állás után nagy lyukú reszelőn lereszeljük. A levest a reszókával együtt is felforraljuk, és már kész is van!