Jubileumi találkozóra gyűltek össze az agrármérnökök Körmenden

A körmendi felsőfokú technikum mezőgazdasági gépész szakának hallgatói akkor jártak a Rázsónak ma helyet adó intézménybe, amikor leginkább pörgött a város. A felújított mozi előtt sorok vártak a jegyre, a művelődési házban szombatonként a Koszinusz együttes nyitotta meg az Öt­órai teaestet, dübörgött a táncparkett.

– A Kölcsey gimnáziumba akkor négyszázan jártak, a városban 15 ezren éltek. A párt- és tanácsi vezetés nem is tudott mit kezdeni a pezsgéssel, hagyta, hogy menjenek a dolgok a maguk útján – mondja a városháza előtt egy ősz hajú, szemüveges férfi, aki sok más társával ünnepelni jött.

– A hazai mezőgazdaság új rendszerének kialakítása a hatvanas évek vége, vagyis az új mechanizmus idejére már befejezéséhez közeledett – idézi fel a szakmai múltat Süle János, az esemény egyik szervezője. – Mai szemmel persze másként ítéljük meg a szövetkezeti rendszer létrehozását és a mögötte megjelenő tragédiákat. Mi akkor fiatalok voltunk és a főiskola adott lehetőséget a tanulásra, ami nélkül nem működhetett az agrárrendszer. Az itt végzett új generáció révén jött létre a ma is elismert magyar agrártermelés. Sokan váltunk vezetővé a szakmánk különböző területén – fogalmaz az egykori diák, aki maga is jelentős szakmai pályát futott be.

Az egykor agrárgépészeknek, vagy ahogy akkor a városban hívták őket: technikusoknak elismerő oklevelet ad át Czvitkovics Gyula alpolgármester. A köszöntőn többször is elhangzik Kristóf László neve, ő máig meghatározó alakja a sikeres körmendi sportnak.

– Nagy volt a diákélet a kastély kollégiumban – árulja el a szattai származású László Tibor. – Sport, szórakozás, közösségi élet – nem csak a tan­órák teltek izgalmasan. Jó volt itt lenni, s bár néha akadt villongás a bulik alatt, a körmendiek szerettek minket. Hja, fiatalok voltunk – sóhajt fel.

Csak úgy dőlnek az élmények. Általános a vélemény, hogy anno egyfajta missziót is teljesítettek, mielőtt a mezőgazdaság frontvonalába, vagyis a termelésbe kerültek.

– Mi egy irigyelt generáció voltunk, mert a főiskolán megszerzett tudásunk alapján megismerhettük a nyugati mezőgazdasági-ipari termelést, majd annak hazai megvalósítására szegődtünk. Ennek köszönhetően hazánkban nem volt élelmiszerhiány. Az is tény, hogy magas szintű volt a képzés, így egyik letéteményesei lehettünk az új agrárértelmiségnek – halljuk többektől. Majd a népes csapat felkerekedik és megnézi az egykori tantermeket, kollégiumi szobákat. A mára múzeummá lett kultikus terekben sokan elérzékenyülnek. Megelevenednek az emlékek, a kis koleszos szobák hangulatai…

A jubileumon kis kitűzőt viselő öregdiákok és hozzátartozóik az egykori kedvenc szórakozóhelyükön folytatják, majd fejezik be a napot. Bóka István főszervező részletesen felsorolja a több mint félszáz fős, egykori évfolyam történéseit, szólva az elhunytakról, a betegekről, a jelen nem lévők helyzetéről. Senki sem marad ki, erős közösség látszódik. S bár már mindenki elhagyta a hetvenedik életévét, csaknem harmincan jó egészségben köszönthették a jubileum napját.

A most jubiláló öregdiákok 1969-ben vehették kézbe oklevelüket, majd rá egy évre, 1970-ben elindult a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem főiskolai gépészeti kari képzése, amely nem érte meg az évtized végét. Ezzel Körmenden lezárult egy virágzó szellemi korszak.