Ne vigyük haza a gidát, baglyot!

Ilyenkor tavasszal megélénkül az élővilág. Költenek a madarak, kisnyulak, őzgidák születnek. Minden a megújulásról szól. A természetet járva, vannak, akik ilyenkor mindent szeretnének hazavinni. Nemcsak a madárdal és a virágillat élményét, hanem mindent, ami mozdítható és ami mozog. Alapvető szabály, hogy ne vigyünk a természetbe és ne is hozzunk el onnan semmit.

Sokan esnek abba a hibába, hogy véletlenül, főleg ha letérnek a kijelölt turistaútról, rálelnek valamilyen elhagyottnak látszó, gyámoltalan állatcsemetére. Kis mezei nyúlra, „síró” őzgidára, csíkos vadmalacra. Aztán felébred a tudatlanságból fakadó, önző, romantikus, cukiság. Mentsük meg szegény állatot! Hazaviszik próbálják, babusgatni, etetgetni, általában sikertelenül. Ezeknél a vadon élő állatoknál természetes, hogy az anyaállat elrejti a kicsinyét s olykor kénytelen magára hagyni. De higgyük el, ez pillanatnyi szükségszerűség. Az anyjukon kívül senki nem tudja jobban, mire van szükségük.

Hasonló a helyzet egyes madárfiókákkal. Ugyanis vannak fészekhagyó madarak. Az énekes rigók, fekete rigók, és a baglyok sajátos viselkedése, hogy még röpképtelen állapotban elhagyják a fészküket, a földön szaladgálnak, bujkálnak. Ilyenkor a szülők figyelik és gondosan etetik őket. Sok ember viszont megsajnálja ezeket, összeszedi – mondván, szegény fióka kiesett a fészekből. Pedig, ha nincs a közelben forgalmas út, kutya, macska, akkor legjobb békén hagyni őket. Ezeknél a madaraknál az életképessé válás szerves része ez az időszak.