Érzékelhetőbbé teszi az életet

Ljudmila Ulickaja, Dina Rubina, Guzel Jahina – mind lenyűgöző mesélők, történetmondók, akik könnyű kézzel bánnak a regényírás formabontó, formateremtő, jelentésképző „trükk­jeivel”, miközben gyorsan és észrevétlenül az ujjuk köré csavarják az olvasót. Hasonlítanak – és mégsem. Egyediek, eredetiek, fölismerhetők.

Guzel Jahina a legújabb csillagok közé tartozik. A Zulejka kinyitja a szemét című regénnyel debütált és nyert azonnal jelentős díjakat 2015-ben, Ulickaja méltatta, 2017-ben pedig meg is jelent a könyv az Európánál. És azóta már itt van a második regény, A Volga gyermekei, a Helikon 2020-as kiadásában. (Az orosz írónők magyarországi megjelenéséhez, a bizalomhoz és érdeklődéshez minden bizonnyal köze van Ulickaja évek óta tartó magyarországi sikerének. Ő már szinte magyar írónak számít, mint „Verne Gyula” vagy Shakespeare.)

A kazanyi születésű, Moszkvában élő Guzel Jahina második regényének a témaválasztása is heuréka-élményt hoz: nem gyakran szembesülünk a 18. században Nagy Katalin cárnő hívására Oroszországba érkező német telepesek sorsával. A regény jelene a 20. század elejére, az I. világháború, a forradalom, a Szovjetunió megszületésének éveibe visz. De a történelem iszonyatos mozgásai nem a történelemkönyvek közönyös távlatából, hanem alulról látszanak, különös kontrasztba kerülnek a „világot két részre osztó” Volga mindentől elzárt vidékével. A német telepesek közösségében mintha tényleg megállt volna az idő: ez itt az archaikus mesék birodalma.

A Jákob lajtorjája című Ulickaja-regény végén feltűnő, generációkat hömpölygető szimbolikus folyó Guzel Jahina regényében valóságos és elvarázsoltan mesebeli (szimbolikus tartalmakat hordozó) egyszerre. A mesének különben is nagy szerepe van itt, több szempontból, nem csak a kötetben feltűnő Grimm, Böll, Brecht vagy Hofmann miatt. De mondhatunk (európai) kultúrát is: a főszereplő iskolamestert (Schulmeister) Bachnak hívják. A történettől (történetektől) persze nem elválasztható, de külön említésre méltó az a plasztikus, ízlelhető, szagolható, tapintható, gyönyörködtető, fűszeres, árnyalt, érzéki nyelv (Soproni András a fordító), amelyen A Volga gyermekeinek elbeszélője megszólal. Guzel Jahina regényét egyszerűen öröm olvasni. Mintha mindent először látnánk: életet, szerelmet, embert, történelmet, halált.

És miközben az érzéki, teremtő és (kép)leíró nyelv árad, hullámzik, hömpölyög, működik, az író – az emberi kapcsolatok tükrében – problémává is avatja: a nyelvet, a kommunikációt. „A szavakkal való takarékosság, amelyben Bach és Clara kimondatlanul megállapodott egymással, érzékelhetőbbé tette az életet, a szavaknak pedig nagyobb súlyt adott.” Amikor Bach elveszíti a beszéd képességét, írni kezd: a papíron hömpölyögnek föltartóztathatatlanul a belőle kiáradó szavak: rögzíti, újjáteremti a múltat. A meséket. A szavakért – fizetségképpen – tejet, életet kap cserébe.

De mi lesz Annával, a mellette – és általa – cseperedő csöppnyi élettel? Ő milyen nyelven szólalhat meg, ha Bach mellett csak az erdő, a víz, a madarak beszédét érti?

Kiemelt képünkön: Borítóterv: Féder Márta