Sarjadzó lelkek próbálgatták a verset Ikerváron

A vers a pillanat művészete – mondta Pásti József szervező, a kultúrház igazgatója, utalva arra, hogy a kisebb-­nagyobb diákok felkészültsége és izgalma is meghatározza a produkció sikerességét. Kifejezte, milyen öröm, hogy a zsűri elnökeként Wieg­mann Alfréddal, a Magyar Vers­mondók Egyesülete vers­színházért felelős alelnökével, Radnóti-díjas, Nívó-­díjas rendezővel találkozhatunk az ikervári versünnepen, és ő mond bírálatot a produkciókról.

Még Horváth Róbert zsűritag is értékelést várt tőle, aki egy Pilinszky-verssel nyitotta meg a rendezvényt, hozzáfűzve, hogy a mai napig versmondó, és a mai napig tanul az Első Magyar Versszínház művészeti vezetőjétől. Ikervár polgármestere, Fehér Ferenc köszöntőjében rámutatott, hogy az is nagy szó, ha a szöveget valaki szépen elmondja, mert ki tudja, később mi lesz belőle.

Valóban nem is verseny-, hanem találkozóhangulatban telt a délután, a zsűrielnök megfogalmazása szerint „sarjadzó lelkek próbálgatták a költészet elvont, nem könnyű művelését”. Amint mondta: formálni, láttatni, szuggesztíven átadni a verseket a jövő feladata lesz, megtanulva nagyon pragmatikus világunkban a képzelettel is szállni, felidézni a versek gesztusait, az közelebb visz a tartalomhoz. William Shakespeare-t idézte: „Oly szövetből vagyunk, mint álmaink, s kis életünk Álomba van kerítve”, biztatva a gyerekeket, képzeljék is el, amit a szavak szintjén mondanak.

A felkészítőknek javasolta, hogy keressenek az irodalmi folyóiratok által már befogadott, publikált költemények között, mert egyébként nem minden „minőségi”, ami ki van nyomtatva, és nem mindegy, mit adunk a gyerekek kezébe. Csoóri Sándor Csodakutya című versét többen is előadták, az is érdekes, ki tudja „jobban” mondani.

Nagyon tanulságos és könnyen érthető volt a gyerekek számára, ahogy a zsűrielnök Tamkó Sirató Károly Kottentotta című verséhez fűzve érzékeltette a gesztusok előhívását: miként veheti kézbe az őskövet a kis hottentotta, és milyen lehet az a szituáció – kézmozdulatokkal, tekintettel létrehozva –, amelyben a fiú nézi az öregapjával, és megállapítja: „lehet harmincezer éves… Egyik ősöd pattentotta!” Wiegmann Alfréd megfogalmazásában érdemes „jobban letapogatni” a verseket, mit hoz fel bennünk például az, hogy „lábamhoz térdepel egy-egy bokor”, ezek nyomán keletkezik bennünk az öröm.

Horváth Róbert azt javasolta, hogy a kicsik először tanuljanak rövid verseket, hogy rutint szerezzenek az elő­adásban, és hogy hogyan tudják lekötni a közönség figyelmét hosszú perceken át. Vannak olyan költemények, amelyeket érdemes későbbi életkorban elmondani. Úgy vélte, célszerű lenne profi vers­mondókat hallgatni otthon, nem azért, hogy lemásolják a gyerekek, hanem azért, hogy eltanulják és beépítsék saját előadásmódjukba a művészi eszközöket.

A zsűritag kifejtette, nem baj, ha meglepik olykor a közönséget egy-egy új verssel, de sokat lehet tanulni a klasszikus költőktől válogatva. Felhívta a felkészítők figyelmét arra, hogy van már a Magyar Versmondók Egyesületének olyan könyve, amely a versmondást tanítja, aki ezzel az előadó-művészeti ággal komolyabban akar foglalkozni, annak érdemes beszereznie.