Pro Cultura Minoritatum Hungariae: Bedics Sándor rangos állami díjat vehetett át

A friss nyugdíjas Bedics Sándor 21 évig volt a III. Béla szakközépiskola igazgatója, majd még hét éven át tanára. Értékes pedagógusi munkája mellett „kedvtelésből” folyamatosan a szlovén nemzetiségi közösségekért dolgozott, és dolgozik. Pályakezdőként Apátistvánfalván működtetett színjátszó csoportot, kézilabdacsapatot. Később a szentgotthárdi önkormányzat, a rábatótfalui szlovén önkormányzat és a Magyarországi Szlovének Szövetsége tagjaként rengeteg nemzetiségi program szervezésében részt vett.

Rábatótfalusi otthonában faggattuk szlovénségről, nyelvről, identitásról.

– Magyar–orosz szakon végeztem, később filozófia szakos, majd multikulturális nevelés tanári képesítést is szereztem. A tanári pályám mellett mindig kapcsolatban voltam a szélesebben vett szlovén kultúrával, amibe véleményem szerint a sport, a zene, az életmód és sok minden más is beletartozik. Nagyon meglepődtem, hogy fölterjesztettek erre az elismerésre, mert sose szerettem az első vonalban lenni. Inkább a háttérben, a közösségszervezésben szerettem ténykedni. Rengeteg időm, energiám és pénzem van ebben, de én ezt nem sajnálom. Mert szlovén vagyok. Természetes számomra, hogy az itt élő emberekért teszek, és ebben a munkában mindig viszonzásra, segítőkre is ta­láltam.

Tartalmas pályafutásáról beszélve Bedics Sándor elárulja: a legsikeresebb időszaknak a több mint két évtizedes igazgatói ténykedését tekinti, mely idő alatt sok külföldi, elsősorban anyaországi kapcsolatot sikerült kiépítenie az iskola növendékeinek és pedagógusainak bevonásával. 1994-ben egy muraszombati sporttalálkozó indította el a „lavinát”. A muraszombati technikai és informatikai szakközépiskolával felvett szakmai és szabadidős kapcsolatok mellé egy kétéves egészségprojekt csatlakozott a radenci vendéglátóipari szakközépiskolával és a lendvai gimnáziummal.

Felnőttképzési területen született együttműködés a rakicani mezőgazdasági középiskolával és baráti szálak szövődtek más határon túli intézmények- kel is. – Sok uniós pályázatot írtak ki abban az időben, kollégáknak és diákoknak új lehetőségek nyíltak. Büszke vagyok rá, hogy 1993-ban én vezethettem be az iskolában a szlovén nyelv oktatását. Volt olyan év, hogy 17-18 diák is ismerkedett az anyanyelvével, jóllehet ezeket az órákat, ha valaki pluszelfoglaltságként vállalta az anyanyelv tanulását, a délutáni órákban tudtuk csak megtartani. Az iskolánkban vendéglátást is tanulnak a diákok, többen tudtak elhelyezkedni az itt megszerzett nyelvtudásukkal szlovén nyelvterületen, sőt többen Ljubljanában tanultak tovább.

Az a hagyomány is az én igazgatásom alatt született meg, hogy minden év decemberében megszerveztük a nemzetiségek hetét. Ilyenkor előadásokkal, kulturális műsorokkal, speciális ételek készítésével közeledtek diákjaink a szlovén, a német és a roma kultúrához. Hét-nyolc szlovén származású tanár volt a testületben, jól tudtunk együtt dolgozni.

Az identitásról, a szlovén kisebbségi létről szólva Bedics Sándor elmondja: a mai középkorosztály számára a rendszerváltás nagy áttörést jelentett. Megnyíltak a határok, hatalmas élmény volt, hogy át lehet menni a másik oldalon levő falvakba, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, mint itt. Sajnos a mai fiatalok már egyre kevesebbet használják az ­őseiktől örökölt dialektust, de ez a tendencia érződik a Muravidéken is: egyre többen az irodalmi szlovén használatára térnek át.

Bedics Sándor ezekben a napokban kezdi meg nyugdíjas éveit. Amikor a tervei­ről kérdezzük, elsőként azt hangsúlyozza: tovább szeretne énekelni az apátistvánfalvai templomi énekkarban – családi kötelékek fűzik ehhez a településhez. Ezenkívül tagja a tavaly megalakult térségi értéktár bizottságnak, ami teljesen új feladatok elé állítja.

– Ha egy kicsit megkésve is, de hála istennek van érdeklődés, fiatal és idősebb emberek részéről is. Régi események, családok, népszokások fotóit rakják ki egyre-másra a közösségi oldalra, kutatnak régi épületek, hagyományok után. Például ezeket az örvendetes módon előtérbe kerülő anyagokat kellene rendszerezni. Az Országos Szlovén Önkormányzat tavaly létrehozta a bizottságot, de egyelőre még mi magunk sem tudtuk pontosan körvonalazni a tevékenységünket. A pandémia is nehezítette az elindulásunkat. Hogyan fogjunk hozzá, mi kerüljön az értéktárba, milyen kategóriák szerint jelenítsük meg a helyi értékeinket? Ez az a nagyon szép feladat, amibe a közeli jövőben bele kell ásnunk magunkat.