Őszi rítusok a Himfai erdőben: kivonulás, visszatérés – fotók, videó

Az erdőben megérezni a teljességet, az élet végességét és végtelenségét. Olykor elég egyetlen fa is. Mint Patrick Ness Szólít a szörny (Siobhan Dowd) című regényében, ahol a kiskamasz Conort a rémálmaiban szörnyként megjelenő tiszafa vezeti át a fölött a mélységesen mély szakadék fölött, amely édesanyja betegsége, a kétségbeesett küzdelmek, a reménytelen remény, az elviselhetetlen bűntudat, a tehetetlen düh, az elszigetelődés láthatatlanságából fakadó magány és az elengedés, a megnyugvás, vagyis a továbbélhető élet között húzódik.

Keskeny a palló, könnyű elvéteni a lépést. Kell egy tiszafa, amely (aki?) segít. És bár nem véletlen, hogy a regénybeli Conort éppen a szomszédos templomdombon álló tiszafa látogatja meg rendszeresen, mindig éjfél után hét perccel (az sem véletlen, hogy pont tiszafa áll azon a helyen), voltaképpen lehet az a fa tölgy, hárs, fenyő – vagy bármi más. Kinek-kinek a saját története, a saját igazsága szerint. (Még az se kell, hogy föltétlenül fa legyen.)

A tiszafa nem azért van, hogy megmondja Conornak, mi helyes és mi helytelen; a tiszafa egyszerűen elmesél három történetet. Azt se azért, hogy tanulságot közvetítsen. Hanem azért, hogy végre Conor is képes legyen megfogalmazni, végigmondani, kimondani a saját történetét. A saját nézőpontjából. Szendi Péter fotóriporter felvételei a Himfai erdőben készültek, élet és álom mezsgyéjén. Átmeneti rítus ilyenkor az erdőjáró fotózás is: kivonulás, átváltozás – és visszatérés. Az erdő mozdulatlan, mégis csupa rebbenés, hajlás, lélegzés és intés. Lebegés a még és a már, a volt és a lesz között. Tánc, ölelés, megtartás és elengedés. Úttalan út, sötét mélység és világos magasság, áttetsző, derűs és titokzatos fény. És egyszer csak megszólal a csönd is.